Amikor szombat hajnalban meghallottam a készülődést a lakásban, csak titkon mertem reménykedni. Mostanában a vadászat szinte teljesen kimaradt az életemből, igaz, gazdám sem nagyon tud menni. Hosszú hónapok után, múlt héten vitt ki először, de akkor nem akadt dolgom.
Ma nem is indultam utána, ahogy a kocsi felé tartott, de pisszentett és amikor felfogtam, hogy ez mit is jelent – repültem!
A szomszéd faluba mentünk, unokatestvéremékhez, akinek gazdája az én gazdám apja. Zsazsa már bent tombolt a Niva csomagtartójában, mi is bepakoltunk és hamarosan indultunk tovább.
Pár perc múlva már földúton döcögött a kocsi, aztán megálltunk. Gazdáink elkezdtek kipakolni, beszélgetni, mi pedig gyorsan körbeszaglásztuk a kocsi környékét.
Sajnos én hamar pórázra kerültem – hozzákötve a lökhárítóhoz. Előkerültek a puskák, némi tanácskozás és a két főnök elindult kétfelé. Én is mentem volna az enyém után, de nem bírtam elhúzni a Nivát…
Felháborodott nyöszörgésemre gazdám a fejéhez kapott, visszajött és elengedett.
- Na, te is szép alak vagy – gondolhattam volna, ha ember vagyok, így viszont csak őszintén örültem.
Szigorúan láb mellett kellett maradnom, és csendben lopakodni. Ez számomra elég nehéz, hiszen minden tele volt ingerlő szagokkal, és bizony néhányszor rám kellett szólni.
Azon a gazos, füves úton osontunk lefelé, ahol múlt héten már jártunk, amikor terepszemlét tartottunk. Az út lejtett, de két oldalán egyre magasodott a part, melyen fiatal akácos és sűrű bokrok zárták el a kilátást.
Amikor elértünk a jobb oldalon álló magasleshez, ami egy répatáblára néz, gazdám némi tájékozódás után balra fordult, és egy kis ösvényen felfelé másztunk. Persze a tokban hozott másik puskát és a zsákot le kellett raknia, de aztán már csak pár lépést tettünk és kiláttunk a tarlóra.
Egymás mellett kuporogtunk most és szemünk az alig negyven méterre levő alakra tapadt, aki a mezőről hasonló értetlenséggel bámult felénk. Én persze rögtön tudtam, kivel állunk szemben, hiszen éreztem a szagát már az úton is, de gazdám a puskán lévő csőbe nézve próbált tisztába jönni a helyzettel. Hiába, szürkület volt még, az ember ilyenkor félig vak.
Aztán pattant a biztosító (aha, végre kapcsolt!), markolása megkeményedett a puskán és megváltozott lélegzéséből azonnal tudtam, mi lesz most. Felkészültem a dörrenésre, és a repülőrajtra, abban a pillanatban, amikor a lövés elkaszálja a ravaszdit:
– Csett!
Hát ezt nem hiszem el! Ezt a kétbalkezes pancsert! Le fogom tagadni, hogy bármi közünk is van egymáshoz! Egy tavalyi sonkacsonttal is ledobhatta volna innét, de megint bénázik! Esküszöm, megvesznék mérgemben, ha nem lennék rendszeresen oltva! De még egy-két ilyen és nem lesz képes megvédeni a vakcina sem…
A múlt héten ugyanezt csinálta, akkor teljesen takarás nélkül voltunk, mégis úgy behívta a rókát, hogy csak lestem. Még meg is állt, mint a céltábla és ez a balfácán ugyanígy csettegett, ahelyett, hogy normálisan meglőtte volna. Bezzeg aztán az a rudi nem vakarózott egy pillanatig sem, úgy elhúzott, hogy csak füstölt utána a talaj.
De ez itt most egy kezdő lehet, mert csak néz, miközben gazdám a szenteket emlegeti és gyorsan újra felhúzza a puskát. Közben persze a vörösnek is megjön az esze és elindul a nádas felé. Valamit visz a szájában és nem siet túlságosan, alkalmat adva a „fővadász úrnak”, hogy egy akác mellé húzódva jobban megtámaszkodjon. Cincog (nem egy nagy szám, ebben is formán kívül van ma reggel), egyet füttyent, és mindketten látjuk a róka mozgásából, hogy meg fog állni…
Így is történik, a távolság az eredetinek csaknem a duplája, de szépen keresztben áll. Na, most gazdi, most ne bénázz tovább! Mire vársz? Újra el fog indulni, akkor fújhatod, egy ugrás a nád…
Már lép is.
Durr.
Na végre! Vannak még csodák… Szépen összeborult a koma. Már ki is ugrom, de gazdám visszaparancsol. Felvesszük a zsákot és a másik puskát, aztán kényelmesen (ő), belül tombolva (én) odasétálunk a zsákmányhoz. Kopott, csúnya példány. Egy jó darab kenyér van a szájában, talán ezért tétovázott annyit. Életét adta az élelemért. Minden Kutyák Védőszentje, add, hogy soha ne legyek ennyire éhes!
Tűrhető lövés volt, egye fene, visszavonom a kétbalkezes pancser jelzőt. Előléptetem lelkes amatőrré, talán egyszer még lesz belőle valami.
