Karácsony az ajándékozás ünnepi alkalma. Mi tagadás benne, nem csak a gyermekek boldogsága a kis gyertyalángok fényében csillogó, ragyogó sok csecsebecsével teleaggatott fenyő és alatta a Jézuska hozta játékszer, a felnőtt ember hangulatához is hozzátartozik az egymás megajándékozásának boldogító érzése. Örömre vágyik, az ünneplés valami módját keresi ilyenkor minden ember, a fiatalja is, az öregje is.
A vadász legkedvesebb karácsonyfája a napfényben vagy holdvilágban csillogó hóval és zúzmarával megrakott téli erdőnek minden olyan fája, amely alatt vadat lát. Ezért az a gondolatom támadt – 1933. december 24-én, hogy a szentestére, vadászhoz illő módon, kimegyek az erdőbe: karácsonyi ajándéknak pedig egy öreg vadkan elejtését kívántam magamnak.
Délben budai lakásom előtt gépkocsiba szállok, és útnak indulok. A Széna téri jégpálya mellett elhaladva látom, hogy sürög-forog, köröz, száguld és örül az életnek a városi ifjúság: egy hangerősítő készülék lármásan szórja rá az ütemes zenét.
,,Kinek a pap, kinek a papné – gondolom magamban megelégedetten -, nekem… a magány a szabad természetben és a vadászat.”
Az utcán mindenféle alakú, és különböző nagyságú csomagokat és kis fenyőfákat cipelő emberek sietnek meleg otthonuk felé.
A kocsivezető kitesz magáért, sebesen hajt: fél óra múltán Tahin, a vadőr háza előtt áll meg. Nem késlekedem a faluban, mindjárt felmegyek az erdőbe.
A lassan hegynek vezető ösvényen egyórai gyaloglás után felérek a Hosszúmező-tetőnek mondott, fennsíkszerű, széles, hosszú dombtetőre, és délután fél 2-kor a számomra készült lesállványra. Ezen a tájon öt esztendővel ezelőtt, egy augusztus végi holdvilágos éjjel, fél órával éjfél előtt meglőttem a szóróra jött disznót. Annak az ötórai lesnek élénk emléke maradt bennem, mert még soha, télen sem fáztam olyan cudarul, mint azon a szeles, szokatlanul hideg nyári éjszakán a nappali meleghez szabott könnyű ruhámban.
Ezúttal is a szóróra járó agyarast várom. A vadőr hetek óta szoktatja oda a naponta rendszeresen egy helyre, a hó alá, a harasztba rejtett csöves kukoricával. Az öreg kan ezt a csemegét esténként megkeresi, takarója alól kitúrja és elfogyasztja. Elejtésének ily módon előre megrendezett alkalmát már régen ki kellett volna használnom – hiszen a kukoricaszámla is feleslegesen megduzzadt -, de ennek akadálya eddig sok egyéb, fontosabb dolgom volt.
A gyenge rudakból és karókból hevenyészett ingó magasülés a dombháton igen gyéren sarjadzott fiatalosban, egy magasabb, külön cserjecsoportból mered a barnára száradt lomb fölé; tőle 30 lépésnyire van a szóró, körülötte csak itt-ott néhány csenevész tölgyhajtás, kökénybokor és töpörödött vadkörtefácska. A nyáron magasra nőtt, majd ősszel avarrá aszott füvet lenyomta a hó. A vadászatnak ebben a módjában még járatlan fiatal vadőr a célnak alkalmasabb, védettebb helyet is választhatott volna; sűrűbb növényzetben, bozótban a disznó nyugodtabban, bizalmasabban s ezért korábban is jön az etetőre.
Zimankós, zord téli idő van. A fehér tájat homályosító, csaknem elsötétítő köd miatt nem lehet 60 lépésen túl látni. A halálos némaságban és mozdulatlanságban az életnek semmi jele. Csak gyenge légáramlat legyez; aggaszt, hogy kavarog, bár főképp nem arra húz, amerről a kannak jönnie kell. Nyugatról a Szilosnak nevezett árokoldalból, az egykori hírhedt ,,szilosi remete” szokott rejtekhelye felől várom.
Az állvány tetejére szerelt kis deszkán, magasan a levegőben, úgy ülök, hogy szembefordulok a vadászati elbeszéléseimben gyakran említett Vörös-kővel, és hátat fordítok az Ugrói-patak terjedelmes völgyének. Egyikből sem látok semmit, mert köd takarja. Előttem egy darab sík terep, rajta túl sűrű fiatalos borítja a lejtőt a messze alattam keresztben folyó Nyulasi-patak szakadékos, mély árkáig.
Néhány perccel két óra után, tehát váratlanul korán, megjelenik előttem egy disznó. A Nyulasi-patak oldalából jött, tőlem jobbra 60 lépésnyire végigfut a tető szélén, egy másodpercre megáll, felém – vagy talán a kukorica felé – néz, rögtön elfordul, továbbrohan, és a Szilos irányában eltűnik. Vastag télikabátomban, kényelmetlen ülőhelyemen nem tudtam olyan gyorsan jobbra oldalt fordulni, hogy ráfoghassam a puskát. Különben is kételkedtem, hogy a vadőr által jelentett öreg remete volt. Csak közepes nagyságúnak néztem; sőt alighanem még kisebb, mint amekkorának a fehér, havas környezetben s a párás levegőben látszott. Gyanúsan viselkedett: noha a szórónak tartott, úgy sietett tőle elkotródni, mintha valamitől félne, valami elől szökne.
Remélve, hogy a rövid jelenet karácsonyi vadászkalandomnak csak bevezető első jelenete volt, türelmesen várom folytatását.
