Két vadász között átváltó vagy átrepülő vadra azonos időben leadott lövések körvadászaton gyakoriak.
A vad rendszerint a területtulajdonosé, vagy a vadásztársaságoké, ahol a gyakorlatban bevált régi tradíciók a döntők. Ezek kikapcsolnak minden meddő és szeszélyes vitát.
Ritkábbak az ilyen lövések a nagyvadra folyó hajtásokban, ahol a vadászok közötti távolságok is nagyok. Ha az elejtett vad a területtulajdonosé, legfeljebb eszmecsere folyik arról, ki jegyezze föl a vadásznaplójába az elejtést.
Veszedelem mindig akkor és ott kerekedik, ahol a lőtt vad tulajdonjoga a lövőé.
Ilyenkor egyes vadászokból bizony kiütközik a hamisítatlan emberi karakter: a házsártos, irigy, falánk, telhetetlen természetek visszataszító jeleneteket, kínos vitákat, nehezteléseket termelnek!
Ezek olyanok, mint a testbe fúródott tüskék: minden érintésre sokáig sajognak! Igazi úri vadászok között ilyen esetek nem fordulnak elő! És mégis, történt egyszer a Magas-Tátra alján, hogy két régi jó barát összekülönbözött, de nem azon, hogy ki lőtte, hanem ki nem lőtte a szabályszerűen lőhető vadat.
Érdemes az esetet a húsra éhező időkben megörökíteni.
A karácsonyi ünnepek előtt a ligeti öreg fenyvest hajtottuk. A Barlanghegy lábánál elsőnek János bácsi, a városi erdész állt fel, alig hatvan lépésre tőle Árminkó, a takarékpénztári igazgató. A sorsolás a harmadik helyen marasztalt, a lejtőről jól átláttam a két vadász előtti erdőrészt.
Folyt a hajtás, lövések estek itt is, ott is. A hajtás már a végéhez közeledett, mikor a két szomszéd között egy őz iramodott a vadászlénia felé.
János bácsi is, Árminkó is fölemelte a puskáját, két lövés dörrent egyszerre, az őz magában összebicsaklott. Az egyik is töltött, a másik is, és nyugodtan vártak.
A hajtásból jött erdőőr kérdezte:
– Fekszik?
– Igen!
– Hol?
– A két szomszéd között, egyszerre lőttek rá!
Az erdőőr letört egy fenyőgallyat, odament Árminkóhoz, báránybőrös sapkájára fektetve felajánlotta.
– Vigye az erdész úrnak, ő lőtte! – hárította el a figyelmet Árminkó. Az erdők őre elment János bácsihoz, az meg visszaküldte:
– Az őzet az igazgató úr lőtte, én hibáztam, vigye csak neki a gallytöretet!
Árminkó erre átment régi barátjához:
– Az őzet elhibáztam, a kalapdísz nem illet meg!
– De engemet sem, mert az őzet elhibáztam! – pattant fel János bácsi.
Összejöttünk, néztük az őzet: a mellkasa szitává lőve, mindkét oldalról halálos találat érte, ezt bizony mind a ketten fektették le!
Árminkó tiltakozott:
– János bácsi lövése van benne, átverte a mellkasát!
– Lefoséból lövés nem veri át az őzet, minden gyanúsítást kikérek magamnak! – pattogott János bácsi.
– Idegen lövésekkel nem büszkélkedem, kikérem magamnak a gyanúsítást! – zördült vissza Árminkó.
Az egyik elfordult, cigarettára gyújtott, a másik lerágta az előkotort szivar végét, tüntetően hátat fordított a kebelbarátnak! Nem beszéltek többet egymással.
A vadásztanyán délben a kereskedelmi iskola igazgatójával összedugtuk a fejünket:
– Mitévők legyünk? – kérdezte szomorúan. – Ezek még a szeretet ünnepén is orrolni fognak! Egy őz miatt, amelyet mindkettő egyszerre lőtt!
Valamit súgtam a fülébe.
Az utolsó hajtás után Sándorunk kiállt a vadászcsoport elé:
– Jánoskám! Árminkóm! Valamennnyiünk nevében kijelentem, hogy az őzet nem ti lőttétek! Ezt a Jézuska küldte az én éhes diákjaimnak! Karácsonykor majd megeszik a konviktusban!
A két régi barát összenézett. Árminkó elmosolyodott:
– Sándornak igaza van! A Jézuska ajándéka!
– Persze, hogy igaza van! A Jézuska küldte! – hunyorgott János bácsi, és a két régi barát jobbja összefonódott.
A sárbereki csárdában a fehér hajtás karácsonyt váró hangulatban eltartott hajnalig.
Vadászemléket állítottam három régi jó barátnak, akik a túlvilági vadászmezőkről ma könnyes szemmel néznek erre az égő, vérző, nyomorult világra!
Az idei év első fele mozgalmasan alakult az európai vadgazdálkodás és vadászat szempontjából. Brüsszelben több olyan egyeztetés zajlott, amelyek hosszú...
Miközben a közbeszédben egyre többet hallunk a bioélelmiszerekről, a szabadtartásról és az állatjólétről, meglepően kevés szó esik arról, hogy a...
