Böjtelő hava, mondja a kalendárium. Mélázva tekintek ki ablakomon a hófehér tájra, mely fehérségével és szépségével elmúlt vadászemlékeim ködös alakjait idézi fel bennem. A sok emlékből élesen válik ki egy. Talán azért, mert akkor is ilyen idő volt. Olyan tisztán látom, mintha csak tegnap történt volna…
Hárman törjük a havat. Gyönyörű télutó van, hó csillog mindenfelé, s a megterhelt fácskák földig csüngetik ágaikat. Amerre a szem ellát, mindenütt erdő és erdő, szelíden szaggatva kisebb dombokkal vagy hegyekkel. Az út keresztül-kasul van szőve vadnyomokkal. Szarvas-, őz-, róka- és nyúlnyomok keresztezik egymást különféle irányokban.
Csendesen megyünk, a földet vizsgálva. Most hatalmas, tenyérnyi nyom tűnik elénk. Pillanatra meghökkenek. – Igen, itt ment be – mondja a vadőr, s társaságunk legnélkülözhetetlenebb tagja – Pick – már be is nyomta orrát a hatalmas nyomokba. Fekete bundája bársonyosan csillog, miközben farka és füle szinte remeg az izgalomtól.
Gyors haditanácsot tartunk, és már megyünk is a megbeszélt irányokba. Biztatásomra Pick is boszorkányos gyorsasággal tűnik el a cserjék között, én pedig – mielőtt elindulnék – mindent még egyszer megvizsgálok. Puskámat megtöltöm, zsebeimet legombolom, s nyakamat is erősen bekötöm a sállal, mialatt Pick jeladását várom.
Nem kell sokáig várnom. – Haup-haup! – hangzik a vágásból, és rövid idő alatt már engem is elnyel a sűrű. Pick ugat kitartóan, én pedig, a hangzavart fölhasználva, igyekszem a csata helyszínére. Hatalmas hó van itt, és olykor-olykor egész kis lavina hull a nyakamba, amint egy-egy hóval terhelt lugas alatt átmászom.
Mind közelebb jutok oda, ahonnan Pick öblös hangja hallatszik. Ám e pillanatban elhallgat. Megállok és várok. Ilyenkor nem tanácsos mozogni, mert Pick hallgatása azt jelenti, hogy a disznó vonul előtte. Gyorsan kinyitom hát fegyverem zárócsapját, mert hátha éppen erre jönnek! Közvetlen előttem feketeség villan. Puskám önkéntelenül archoz kapom, de nyomban le is engedem, amint tekintetem Pick izgatott pofájára esik. Engem keres. – Előre, Pick – intek neki -, fogd meg! – Megfordul, majd gyors ugrásokkal eltűnik.
Most alighanem hiba történt, mert Pick csaholásából azt hallom, hogy nem találja a disznót. Ilyenkor vékonyan ugat, nagy méltatlankodással, és ide-oda szaladgál, hogy az elveszett csapát megtalálja.
Én is igyekszem Pick után, mert valószínű, hogy a disznó csak előre mehetett. Nem szabad sok időt veszítenem, mert a nap igen közel van már a leáldozáshoz! Amint egy kissé ritkásabb részbe érek, látom, hogy előttem – éppen amennyire ellátok -, a ritkásabb surjánok közt újból megjelenik a feketeség. – Ejnye, úgy látszik, ez a Pick teljesen belezavarodott! – dohogok magamban. Erre, mintegy végszóra, nagyon messze, elöl megszólal Pick – de most már azon a hangon, amellyel azt jelzi, hogy: ,,No végre, nyomon vagyok!”
De hát akkor mi az a fekete árnyék, ha nem Pick? S ahogy sündörög a hófalak közt, egyszerre egy hatalmas disznó ábrázata jelenik meg, amint borzasztóan óvakodva, ,,lábujjhegyen” eltűnni igyekszik Pick elől. Csak egy pillanatig latolgatok. Itt nincs sok választás – röviden célzok, és elhúzom a ravaszt.
A lövés éles csattanására a disznó megfordul, és felém tartva, mellettem akar elrohanni. Ekkorra már a második golyó is csattan, és a disznó fölhemperedik. Sőt hemperegnek! Mert a megtréfált Pick is itt van már, és kidülledt szemmel cibálja, rángatja a már élettelen kant! Újabb ismétlés után indulok csak a kanhoz, s mialatt az erdőőr a sűrűségen keresztül hozzám jut, boldog megelégedéssel nézegetem zsákmányomat, amint mozdulatlanul fekszik fehér ravatalán. Keresem a lövések helyét. Az első golyó váll-lapon érte, így a második – fültőlövés – már nem is kellett volna.
Boldog érzéssel mendegélek a majorba lefelé, hogy kocsit küldjek a disznóért, és elgondolkodom ezen a mai eseten. Mennyi furfang és találékonyság volt ebben a disznóban! A létért való küzdelemben – egyenlő lehetőségek mellett – bizonyára ő lett volna a győztes, ha nem lép közbe az ember, messziről ölő fegyverével. Megérdemelte volna, hogy megmentse életét, melyet oly nagyszerű számítással igyekezett biztonságba helyezni.
Párák kelnek a láthatáron, s oly titokzatosan gyönyörű minden ebben a csendes, békességes, kék világításban, amilyen gyönyörű csak az erdő lehet télen. Baglyok kiáltása hallatszik, s ott bent, az avaron, szűzfehérségű gallyak sátora alatt fekszik az elnémult remete, mely elmúlásával is egy újabb, felejthetetlen emlékkel gazdagított. Hála segítségedért Diana, fohászkodom, miközben apró csillagocskák mint gyémántos tüzecskék pislognak az aludni készülő Föld felett…
