Egy szép szalonkás írás vagy egy, a szívemnek oly kedves tájon készült – Bán István szép szavával szólva – ,,szalonkavarázsos” képriport régóta dédelgetett tervem. Mióta szalonkázás helyett monitoringozni járunk és hosszűcsőrű szerelmünk elejtését hivatalosan mintagyűjtésnek kell nevezni, kissé homályosult ez a régi vágy, de tavaly oly hamar jött el a tavasz és olyan korán jöttek kedves madaraink, hogy újra felébredt bennem a vágy megvalósítani a régi álmot.
Már március elején új ecsettollakat tűzhettem szalonkatáblám zöld posztójába, de amikor a hónap közepén hazamentem Gyöngyösre, olyan szélviharos, bolond idő támadt, hogy sem fényképezni, sem szalonkát lesni nem lehetett. Telt az idő, és a sors nem várt nehézségeket rakott a vállamra, és az álom újra messze tűnni látszott.
Ám március utolsó napjaiban, egy szombat délután feleségem látva rosszkedvemet, az autóba parancsolt, hogy fiaimmal nézzük meg a mátrai tavaszt, csak legyen szalonka, ő elkészíti a fényképeket, amelyek még akkor is szépek lesznek, ha már a som elvirágzott…
…Mit vár az ember ettől a félóra csöndtől, miért várja oly nagyon az alkonyati és pirkadati időt, amikor az ébredő tavaszban, csepergő esőben vagy langyosan cirógató szélben egyedül marad a csillagokkal? Miért hiszi az ember, hogy kalapjába szedheti az elmúló időt, hogy a varázslatos tavasz sohasem változik és benne még ő is sokáig itt lehet? Elfogy vagy éppen születik a fény, szétfolynak vagy megerősödnek a színek; egy félórába belefér minden, élet és halál, illatok, árnyak, hangok és emlékek; és a szívdobbanás is, amikor mint az áramütés vág végig az emberen a jólismert és összetéveszthetetlen hang, a gyorsröptű avarmadár cippantása, amelynek utána az ember pattanásig feszült idegekkel kémleli körös-körül a horizontot, és úgy markolja az öreg puska tusát, hogy már szinte fáj. S mikor egyszer csak a semmiből előbukkan a madár, akár szélvészgyors golyóként repülve vagy csak libegő, lassú szárnyalással, az idegek szinte öntudatlanul vezérlik az ujjat, amely meghúzza a ravaszt, ami után a szalonka életével fizet a vadász olthatatlan szenvedélyéért.
Ha éppen hajnal van, és alakot, színeker nyer a világ, az ember odasétál az avarban fekvő kicsi madárhoz, tenyerébe veszi, elsimítja tollát, letörli hosszú csőre végéről a vércseppet. A búcsúzó márciusban már felöltötte hófehér menyasszonyi ruháját a kökény, ez lesz a sárhegyi szalonka ravatala, ott, ahol annak idején az első hosszúcsőrűm is felvétetett. És a kép kerete lesz a tavaszi napfényben fürdőző Mátra, a Szent Anna kápolna a hegytetőn…
Sokáig nem tudtam, hogy a magyar esszéírás utolérhetetlen műveltségű és tehetségű mestere, ifjúkorom oly kedves szerzője, Hamvas Béla, a szentendrei temetőben nyugszik. Tavaly áprilisban, a szalonkavarázs végén, amikor két kőbe faragott, csapongó szalonka is odaköltözött barátom örök álmát vigyázni, akkor tudtam meg ezt is. És ha idén reménykedő szívvel újra várom majd valahol a hosszúcsőrűeket, amikor már világít rám a szalonkacsillag, ott lesznek velem Hamvas Béla sorai:
,,Valami érthetetlen kapcsolat van a barátság és a csillag között. Miért csillag a barát? És miért barát a csillag? Mert olyan távol van és mégis bennem él? Mert az enyém és mégis elérhetetlen? Mert az a tér, ahol találkozunk, nem emberi, hanem kozmikus? Mert nem kíván tőlem és én se kívánok tőle semmit? Csak azt, hogy legyen és így, ahogy van és ő van és én vagyok, ez kettőnknek tökéletesen elég? Nem lehet rá válaszolni. Nem is kell. De ha nem is lehet, barátom iránt mindig azt fogom érezni, hogy csillag, a világegyetemnek érthetetlen rámragyogása.
