Kalap nélkül egy vadászember szinte elképzelhetetlen, hiszen ez a fejfedő elválaszthatatlanul éppen annyira hozzánk tartozik, mint a huszárhoz a kardja vagy a menyaszszonyhoz a csokra. Nehezen bár, de el lehet őket nélkülük képzelni, mégis, valahogy ezek hiányában nem az igaziak: a huszár csak akkor huszár, ha kard fityeg a balján, a mennyasszonynak meg kötelező jelleggel legyen csokra, amit alkalmasint a vőfély iránymutatása alapján a násznépnek háttal állva, a pártát viselő leányok közé hajít.
A vadász fejét is ékesítse kalap, ami együvé tartozásunk egyfajta szimbólumaként akkor válik hitelessé, ha avíttas, zsíros, elnyűtt, egyszóval: patinás. Csünghet valakinek golyós vagy sörétes puska a vállán, attól még nem válik vadásszá, legfeljebb vadölővé. Mert ugyebár lőni könnyűszerrel meg lehet tanulni, de a vadászat tudományának – a szokásainkat is beleértve – elsajátításához egyeseknek sokszor bizony egy élet is kevés. Mielőtt bárki azt gondolná, hogy valójában a kalap teszi a vadászt, gyorsan eloszlatnám ezeket a tévhiteket: erről szó sincs, de hogy anélkül nem érdemes a közösség tagjainak a megbecsülésére, az bizonyos.
Páran persze biztosan megszólnak, miért kell ennyire mereven, már-már sarkos bigottsággal képviselni a tradicionális vadászviselettel kapcsolatos eszméket. Nos, nekik üzenem: azért, mert az illem ezt diktálja: temetésre sem érkezünk fürdőruhában, egy állásinterjún nem fürdőköntöst viselünk, s egy ünnepi eseményen sem kantáros munkásnadrágban dívik megjelenni. Tulajdonképpen a kinézetünkkel is kifejezzük az adott alkalom, valamint az embertársaink iránti tiszteletünket.
Ugyanez vonatkozik a kalapra is: az etikett azt diktálja, hogy a vadat, a vadásztársakat és a vadászatot magát – mint ünnepnapot – megtisztelve kalap legyen a fejünkön, amit az elejtett vadhoz lépve leemelünk, s azon adjuk vagy vesszük át a töretet, mielőtt a zsinór mögé, a jobb oldalára tűznénk. Később adott kürtszignálra a mellünkhöz szorítjuk, s meg-megemelve fogadjuk a gratulációkat. Egy nyeklő-nyakló simléderes baseballsapkával ez legfeljebb szánalmas, mi több, nevetség tárgyát képező cselekedet volna. Olyan nagyfokú neveletlenségekre hajazna, mint a teli szájjal történő beszélgetés és az éttermi böfögés.
Persze, sokak állítása szerint fölösleges rögeszmésen ragaszkodni az etikett kőbe nem vésett passzusaihoz, hiszen haladni kell a korral. Valószínűleg „a korral haladók” ezért nem engedik manapság az ajtóhoz érve előre a hölgyeket, ezért nem adják át az ülőhelyet egy terhes vagy egy élteskorú nőnek, s ezért vadásznak baseballsapkában. Mert nem érdeklik őket a kialakult normák, mert nagyívben pottyantanak bizonyos társadalmi konvenciókra, mert nem tisztelik a hagyományainkat, az elődeinket, a vadásztársainkat, és így nyilvánvalóan a vadat sem.
Ezért puskáznak kilométeres távolságból, ezért lődözik fejbe a vadat, ezért nem készítenek neki terítéket, s ezért használnak az esélyadás vadászetikai alapelvét fenékbe rúgó, s az önmérséklet elvét szembe köpő eszközöket. Mert ők a technokrata kor gyermekei, akik nem ismernek sem embert, sem istent – csak a zsákmányszerzést könnyítő, a 21. századi ember csökkent képességeit kompenzáló eszközöket, elektromos ketyeréket, mechanikus kütyüket, lelketlen gépeket, innovatív holmikat.
Szerintem kalap, szerintük éjjellátó vagy hőkamera nélkül nincs vadász. Persze, huszárok sincsenek már, sem karddal, sem kard nélkül, és a kamerába csücsörítő menyasszonyok kezében is többször látni szelfire emelt maroktelefont, mint hamvas rózsákból kötött bokrétát…
Sz. A.
A cikk a Magyar VADÁSZLAP 2018. júliusi számában jelent meg.
