Azt hiszem, úgy van a világon mindenütt, hogyha pár jó vadászpajtás összekerül, akármilyen tárggyal ered is meg a beszélgetés fonala, bizony, vadászattal fogják azt befejezni. Hiába, a vadásznak a legkedvesebb téma – még a politikát sem véve ki – a vadászat! Különösen tilalom idején, amikor szegre kell akasztani a puskát, mit csináljon szegény nimród?
Ha másképpen nem lehet, hát legalább szóval járja a vadászat.
Így történt ez mivelünk is!
Vacsora után páran – mind nimródfi – elváltunk egy kis időre a társaságtól, vadászviccekkel meg szivarfüsttel rontani a levegőt. Gondoltuk magunkban: a hölgyek előtt úgysem kedves dolog egyik sem. A vadászat unalmas téma, a füst meg kellemetlen. Legjobb, ha félrevonulunk.
Mikor a legújabb pletykák – mert hát a férfiak is pletykáznak néha-néha – mind szőnyegre kerültek, rátértünk mi is a vadászatra. Egyik is, másik is mondott valami kis történetet, csak az öreg Sz. Sándor bácsi, az érdemekben megőszült nimród nem szólt egy szót sem. Kérni nem mertük az öreget, mert akkor azért sem mond semmit. Pedig de sok szépet tudott mesélni! Hát csak vártunk, mikor kezdi meg ő is a mondókáját. Türelem rózsát terem. Várakozásunk nem volt eredménytelen, mert – nagyot szippantva a pipából – megszólalt; mielőtt azonban átadnám az öregnek a szót, röviden megismertetem őt magát.
Tipikus alakja a humoros, vén jágernek. Kevés van már ilyen. A mostani világban már nem teremnek ebből a fajtából. Egész életében szenvedélyes vadász volt. Azért mondom, hogy volt, mert ő már elérte azt a kort, midőn kezd nehéz lenni a puska, a láb sem mozog már úgy, mint ahogy kellene. Szenvedélyes ifjú maradt a szív, de a test megvénült. Most már nem vadászik, csak legyekre. Légycsapóval a kezében, oly szenvedéllyel űzi a vadászásnak ezt a módját, mintha legalábbis egy tizennégy ágút keresne…
A vadászat neki egy soha többé meg nem újuló, édes múltat képez, amin örömmel szokott elmerengeni.
No de halljuk most már az öreget!
– Soha nem felejtem el – így kezdte a beszédét, közbe-közbe egy füstkarikát eregetve öblös pipájából -, a nyarat a bátyámnál töltöttem V…mben a Bakony mellett. Éppen így, vacsora után voltunk, pipaszó mellett diskurálva hármacskán: Bandi barátunk, a bátyám meg én; Bandi fővárosi hivatalnokember, bátyám iskolatársa és mindig jó pajtása volt. Akkor is szabadságot élvezvén, lejött pár napra látogatóba.
Beszélgetve, többi közt szóba jött az is, hogy a vaddisznók mennyi kárt tettek az idén.
– Vaddisznó, vaddisznó – csak már én is láthatnék egyszer eleven vaddisznót! – szólt Bandi.
– No, ha csak az a bajod – mondta a bátyám -, azon könnyű segíteni. Tudod, mit, maradj itt holnap, és akkor én jótállok érte, hogy nemcsak látsz, hanem lőhetsz is vaddisznót!
Bandi egy pillanatig habozott, aztán elhatározta, hogy itt marad.
*
Másnap naplemente előtt, mindhárman puskával a vállunkon, az erdő felé vettük az utunkat.
Az erdő szélén valami négy-öt holdas irtás, ami árpával volt bevetve. Persze, már le volt aratva, és a keresztek szépen ott voltak egy sorban a tarló közepén. Egy ilyen kereszt mellé állítottuk Bandit. Ide muszáj vaddisznónak jönni! Mi az erdő két sarkán foglaltunk állást. Alig lehettünk a helyünkön háromnegyed óráig, midőn a tarlón feltűnik valami nyolc-kilenc mozgó fekete pont, mindig közelebb húzódva a keresztek felé. Természetesen a mozgó tömegek vaddisznók voltak.
Mi csak vártuk, hogy mikor szólal meg Bandi puskája. De hiába, semmi nesz!
Egyszer csak egy könnyű füstfelleg szállt fel az égnek. No, valahára elszánta magát! De bizony csak füst volt – a dörrenés elmaradt.
Nagyon bántott a kíváncsiság mindkettőnket: csaknem egyszerre hagytuk el a helyünket megtudni, hogy mi is történt hát tulajdonképpen.
Persze, disznónak már nyoma sem volt: ahány, annyifelé illant el az erdő sűrűjében. Hiába, nem szeretik a füstszagot – talán sejtik, hogy a sonkát ezzel szokták preparálni.
A kérdéses kereszthez érve, Bandi barátunkat guggoló pozitúrában találtuk, hogy lángra lobbantsa a még nyirkos árpacsomót.
– Mit csinálsz? Miért nem lőttél? – rivallt rá a bátyám -, hisz a disznók itt voltak körülötted!
Erre a talán oly epedve várt emberi hangra Bandi felugrott. Egészen ki volt kelve a képéből, alig lehetett ráismerni. A homlokán kigyöngyözött hideg verejtéket egy mozdulattal letörölve, az ijedtségtől még mindig akadozó hangon ezt rebegte:
– Jaj, barátom… nem… nem lehet… három… feleségem… két gyermekem… nem lehet!…
Persze, ez aztán megmagyarázott mindent: a füstöt, no meg azt is, hogy miért nem hallottunk lövést. Különben hazafelé maga is bevallotta, hogy ő bizony azért akarta meggyújtani a keresztet, hogy a disznókat elijessze.
Megfogadta minden szentekre, hogy soha többé nem lesz kíváncsi vaddisznót látni.
