Mióta úgy harmincöt éve először olvastam, azóta bennem él Fekete István egy fontos mondata: „Őket hallom, akiket szerettem és szerény emberi mivoltukban tiszteltem is, akik – néha – tíz évig hordtak egy pár csizmát, fél évig faragtak egy pásztorbotot, a betűt nem ismerték, de életük maga volt a törvény… és egyedül se tettek soha semmit, amit ország világ előtt is meg nem tehettek volna.”
Nem véletlen, hogy belém égett ez a mondat, hiszen ilyen ember szerettem volna én is lenni. Még akkor is, ha pásztorbotot nem is tudok faragni, a betűkkel sem állok hadilábon, és csizma helyett inkább cipőt hordok, bár azt is kénytelen vagyok gyakrabban cserélni, mert – ahogy Békés Sándor mondta egyszer – „Jó cipőt és jó vadásztársaságot Magyarországon nem találsz!” A tréfát félretéve meg kell állapítani, hogy ilyen emberek ma már nincsenek, és manapság az is példamutatónak, vagy követendőnek tartandó, ha legalább közelíteni tud valaki ehhez a látszólag egyszerű, ám mégis szükséges elváráshoz. Másoknak ugyanis bármit mondhatunk, hazudhatunk is, ha úgy tartja kedvünk, vagy éppen elhallgathatjuk a valóságot, azonban magamagunkat becsapni nem lehet.
De érdekel-e még bárkit mindez az őrületesen felgyorsult, értékeit veszítő világban? Érdekli-e még bármelyik vadászt az éjjellátók és mindenféle „technikák” korában, amikor sötét éjjel, mint a kommandósok, lövik a bőgő szarvasbikát és mindenféle nemes vadat. Pedig ezeknek a szerencsétlen jószágoknak az agancsai is trófeaként kerülnek valakinek a falára, aki egy csendes őszi vasárnap délutánon hosszasan legelteti rajtuk szemét, és közben felidézi egyik-másik történetét: Csodálatos volt, amikor megpillantottam a hőkamerán, de még csodálatosabb, amikor az éjjellátó célzóberendezésen keresztül figyelhettem a sötétben is jól látható hatalmas testet, majd meghúztam a ravaszt és a bika dübörgő halálvágta után eldőlt a kukoricában.”
Természetesen a beírókönyvbe be lehet írni olyan időpontot a lövésre, amikor még vagy már tényleg lővilág volt, el is lehet titkolni az esetet, sőt cinkosan összekacsintva akár hencegni is lehet vele, miszerint „az én céltávcsövemnek sosincs sötét”.
De miért gondolom, hogy éppen a vadászok maradnának ki a világ legnagyobb válságából, amely nem gazdasági, hanem annál sokkal mélyrehatóbb és súlyosabb probléma: az erkölcsi rend megingása és megszűnése. Kit érdekel ma már a híres kanti mondás, miszerint a két legcsodálatosabb dolog a csillagos ég fölöttünk és az erkölcsi rend bennünk.
Bűntelen ember nincs, hiszen még a szentek sem tökéletesek; a tökéletesség a Teremtő privilégiuma. Bűnös és bűnös között azonban van egy alapvető különbség, mégpedig az, hogy melyik bánja meg bűnét, melyiket éri el az általa elkövetett rossz cselekedet miatt a szégyenérzet. A szégyentől ugyanis egyenes út vezet a megbánásig, onnan pedig a megbocsájtásig.
Azt hiszem, vadászéletem gyolcsán az elmúlt harminc évben nem ejtettem túl sok foltot, azonban mint mindenki, én is hibáztam és szégyenkeztem is.
Nagyon szerettem volna végre vadlibát lőni. Majdnem harminc éves voltam már, és úgy éreztem, nem normális állapot, hogy még egyetlen gágogó égi vándort sem fűztem aggatékra. Mennyiszer elképzeltem már, hogy igazi jó füstölgő ködben, nagy vizek mellett, nádas takarásában jönnek a libák és lövésemre valamelyik hátracsapja a fejét, majd nagyot puffan a fagyos legelőn. Addig rágtam valamelyik ismerősöm fülét, hogy meghívatott egy vadlibázásra, mégpedig egy híresen jó vízivadas területre. December eleje volt, és amikor kiléptem az ajtón, gyönyörű látvány fogadott: szinte orromig sem láttam, a sűrű ködöt alig tudta áttörni az utcai lámpák fénye. Ez az igazi libázós, jó sűrű köd, nem csak olyan talajmenti ködöcske – gondoltam, és lelki szemeim előtt már láttam, ahogy csak úgy potyognak körülöttem a cirmoshasú lilikek és a szürke vetési ludak, én pedig csak a végén szedem össze őket, de annyit, hogy két aggató is tele lesz velük. – Lehet, hogy két doboz töltényt kellett volna hozni… – szőttem tovább az álmok fonalát. A köd kitartott, és kísérőm hamar eltűnt benne, ám előtte figyelmeztetett, hogy nehogy az akkor még védett nyári ludat lőjek, mert természetvédelmi területen vagyunk és a madarászok is itt vannak, gyakran ellenőrzik a terítéket is. Behúzódtam a tó töltése mögé, egy bodzabokor fedezékébe. Előttem a magas nádfal, amögött a szikes tó, amelyen az ébredő, többezres libatömeg beszélte meg mai napi terveit fülsiketítő gágogással. A ködben csak a nádig láttam, az pedig elég közel volt ahhoz, hogy ha a liba ott jelenik meg, már jó lőtávolságban legyen. Akkor reggel hallottam először, hogy milyen fantasztikus, amikor ezernyi szárny suhogásával felkel a vízről a libatömeg, és a hatalmas madarak folyamatosan beszélgetve húznak ki a tarlókra és a vetésekre. Az Alföldön történt mindez, így hát jórészt a nagy lilikek jajongó lilikelése hangzott, abba vegyült néha a vetési ludak geggentése, és kihallatszott a nyári ludak trombitáló gágogása. A nádfal mögül újra és újra felbukkantak a gyönyörű madarak, én pedig kiemelkedve a bodza fedezékéből, újra és újra közéjük dupláztam. A libák, amint megláttak, mint a helyből felszállni képes repülők, hatalmas szárnycsapásokkal emelkedtek magasra pillanatok alatt, így újratölteni és újra rájuk lőni nem volt lehetőségem. Sajnos valóban csak közéjük lövöldöztem, mert bár zsebemben egyre gyűltek a kilőtt töltényhüvelyek, egyetlen vadlibát sem sikerült terítékre hoznom.
– Ennyire nem lehetek béna (akkor, ott más jelzőt használtam); nem élek ezzel a fantasztikus lehetőséggel, nem vagyok képes egy libát sem eltalálni! – mindezt nem is szomorúan, hanem inkább dühösen mondogattam. Lőttem én már mindenre, ami feltűnt a nád fölött… egészen addig, amíg egy csapat olyan madár nem jelent meg ott, amelyeknek hangját ugyan korábban is hallani véltem, de addig elnyomta a vadlibák zsivaja. Ezek a nagy madarak nem vadlibák voltak. Mikor azonban ez tudatosult bennem, agyam már nem tudta visszavonni az idegeken át kiadott parancsot, és eldördült a lövés, amelyre az egyik gyönyörű, hatalmas madár kalimpálva zuhant a nád szélére. – Jóságos Isten, mit csináltam! – mormoltam riadtan magam elé, és már lelki szemeimmel láttam, ahogy megbilincselve visznek a börtönbe, vadászújságok írják meg szörnyű cselekedetemet, amely miatt egész életemre elbúcsúzhatom a puskáimtól és a vadászattól is. A második gondolat már a menekülésé volt: – Talán ebben a ködben nem látta senki, el lehet sinkófálni az egészet! A gondolatot tett követte, és már át is szaladtam a gáton. A nádas szélén ott találtam a még élő, szerencsétlen, gyönyörű, fejét emelgető darumadarat. Kétszer kellett rálőnöm, hogy elszálljon belőle az élet, mert a hatos sörét ilyen közelről kihagyta a daru vékony nyakát. Utána fogtam a nagy madarat és betuszkoltam a tavalyi avas nád alá, még jól meg is tapostam az egészet. A gátra kilépve körülnéztem, hogy a ködből nem bukkan-e elő valaki, majd visszabújtam leshelyemre, a bodza alá. A kihúzó libák lassan elfogytak, a köd felszállt, és a végén még egy cirmos mellű, öreg nagy liliket is sikerült lőnöm, amely tényleg úgy puffant mögöttem földet érve, ahogy azt hajnalban elképzeltem. Azután értem jött kísérőm, megnézte a madarat, elsimította tollait és annyit mondott: – Rendben van, szép, öreg nagy liliket lőttél! A bűnös lélek azonban nem nyugszik, így hát egészen hazáig vizsgáltam kísérőm mondatait és mimikáját, hátha elárulja magát, hogy olyat is látott, amit nem kellett volna. Végül elbúcsúztunk, és hazaérve megmutattam a vadlibámat feleségemnek, aki azonban ismert már annyira, hogy látta, valami bajom van.
– Nem is örülsz a libának? – kérdezte; pedig már milyen régóta erre vágytál!
– De, persze, hogy örülök – válaszoltam, és le is fényképezkedtem vele, bár a képeken, mint utólag kiderült, olyan fancsali képet vágtam, mintha citromba haraptam volna. Pedig citromról szó sem volt, a szégyen égette lelkemet. Ahogy teltek az évek, egyre többször jutottam el az Alföldre, és egyre többször láttam nagy csapatban húzó darvakat, amelyek néma krúgatása mindig felébresztette bennem a lelkiismeret-furdalást. Annak idején megfogadtam, hogy húsz évig nem mondom el mindezt senkinek. Most már eltelt a húsz év, így hát kedves darumadaram, várom a feloldozást!
