Csörög az ébresztőóra. Fázós képpel dugom ki fejem a hálózsákból, s a villanylámpát fölkattantva az órát nézem. Éjjel tizenegy. Úgyis tudhattam, hiszen akkorra állítottam be. No, de hátha elromlott, és nem jól csönget? De nem! Az óra, sajnos, jó…
Huh, de hideg van ebben a vadászházban! Pár perces „lelki rábeszélés” után már öltözöm is. Most ugyanis fordított életet élek, amennyiben éjt nappallá és napot éjjé teszek. Nappal alszom, a holdvilágos éjszakákat pedig átcserkészem. És mindezt a disznókért! Ide – a lábasba – jár ki két koca és külön egy erős kan, persze külön.
Már végeztem is az öltözködéssel. Előveszem hát a gyorsfőzőt, amelyen előbb a délről maradt nyúlpörköltet melegítem föl, majd utána vizet teának. Mire az illatozó pörkölt felét bevágtam, már kész a tea is, melyből a pörkölt után hatalmas adagot eresztek le, mert nagyon hideg ám az éjszaka. Fölszedem a bundát, messzelátót, távcsöves puskát, vadászszéket, s már topogok is kifelé.
Az idő gyönyörű. Deres fű ropog a cipőm alatt, s az éles levegő hidegre csípi arcomat. A Csúflápához érve lassítok, és megkezdem a cserkészést. Itt fönt nem dér, hanem harmat van, s a fűszálak ezernyi gyémánt ékszerként csillognak. Egyetlen levél sem rezdül, teljes szélcsend van.
Mennyivel szebb egy holdvilágos éj, mint a nappal! Cserkészek, figyelek, hogy nem hallok-e valami neszt. Semmi! Így tart ez már negyedik napja, pedig reggelenként hol itt, hol ott látni a disznók éjjeli munkájának nyomát. S az a bitang vén kan! Mennyit lestem már (meg az egész környék) holdvilágnál, érő tengeriben, hajnalhasadáskor! De úgy vigyáz magára, mint egy „jó biztosítási alany”. Hej, ha ezt én egyszer elkaphatnám!…
Megyek, figyelek. Most mintha valami neszt hallanék. – Rob-rob-rob – bauh-baauh-bauh! – S már rohan is egy átkozott őzbak. Na mindegy, ez is benne van a műsorban, tehát várjunk! Hosszas nyavalygás után végre megnyugszik, és újból csend lesz.
Továbbindulok. Hol itt, hol ott vélek hallani ropogást, de kisül, hogy csak képzelődöm. Lassan, óvatosan haladok. Semmi, semmil Kis idő múlva újra: – Rob-rob-rob, rob-rob-rob, bauh-bauh! – Egyen meg a csuda! Újra egy baknak léptem a nyakára. Nem tud az ember mozogni tőlük, mert közvetlenül a cserkészút mellett legelnek. Közben a bak robog előre-hátra, és üvölt, ahogy csak a torkán kifér. Hát csak zajongj, majd kiböjtöllek! Így is lett. Hosszas várakozás után indulok újra. Az órámra nézek: látom, hogy már negyed négy. Hűha, de eltelt az idő! Fél ötkor már a lesen kell ülnöm! A két koca birodalmán már túljutottam; most közeledem a Hurgony-gödörhöz, ahol az öreg kan szokott munkálkodni…
Az agyagos úton áthaladva újra egy őzbakba ütközöm, mely a mar megszokott pokoli üvöltéssel rohan el. A fogam csikorgatom. Éppen itt kellett ennek legelni, pedig itt már bárhol tartózkodhat az öreg, s most erre a riasztásra, még ha itt volt is, biztosan eltűnik, mert nagyon óvatos jószág! Állok, és nem tudok határozni, hogy továbbmenjek-e, vagy pedig elmenjek reggeli lesre. – Hiszen a disznó úgyis elment, ha itt volt – gondolom -, s ha sokáig okoskodom, elkésem a lest….
Ahogy így töprengek, egyszerre balról – a völgyből – valami zaj hallatszik. Biztosan szarvasok, s most igyekeznek kikerülni a baktól fölriasztott körzetből… Menjek tovább, vagy ne menjek? Újra zaj balról. de most már jóval közelebbről, az oldalon. Odapillantok, s azt látom, hogy (karvastagságú száraz gallyat eltörve) egy óriási disznófej jelenik meg, és jön, jön egyenesen felém! A hideg és a meleg fölváltva rázogat. Óvatosan tolom ki puskámat a hónom alól. Már itt is van! Gyanútlanul jön: akkora, mint egy szekrény. Borzasztó nagy! Közvetlen előttem jókora fa van – most éppen amögé ér a feje… Ezt a pillanatot használom fel, hogy puskámat gyorsan vállhoz kapjam. Nézek a távcsőbe – nem látom. Hát hol a disznó? Most mozdul a feketeség, és egy bokor mögül előlép. A teliholdnál úgy csillog hatalmas teste, mintha szurkozva volna. A távcső tüskéjét kétszer is rábillentem a lapockájára, s miközben nyugodtan túrni kezd, odalövök.
Csett – bumm! A disznó megfordul, s fergetegként rohan le a völgybe. Párszor még hallom távoli fújását, és aztán idegbénító csönd lesz. Csak most ocsúdom fel. Legjobban szeretném az összes golyót – ami csak a világon van kútba dobni. Éppen ilyenkor kellett utángyulásnak lenni! Egészen bizonyos, hogy tökéletesen elhibáztam, hiszen éreztem, hogy a lövés pillanatában a puskacső levágódott! Úristen, hogy éppen most kellett hibás golyónak lennie a csőben! Hátha mégis meglőttem? Hiszen alig pár méterre volt, s lehet, hogy az utángyúlás ellenére sem hibáztam el…
Bámulok, hallgatok, s olyan keserűség fog el, hogy az kimondhatatlan. Tíz perc múlva négy óra. Na üljünk le- most úgysem csinálhatok semmit, majd visszajövök, ha megvirrad! Elvánszorgok a leshelyre, és ott leülök. Vajon megvan-e… nincs meg?… Ezzel töltöm az időt, s csak nem akar virradni. Hát már soha nem lesz reggel? Végre világosodik. Elszorult szívvel keresem a lövés helyét. Pontosan leállok oda, ahonnan lőttem, és odaképzelem a disznót. Tizennyolc lépést számolok. Itt állt! Ahogy lepillantok, majd eláll a szívverésem: vér, vér, sok vér mindenfelé; húsdarabok, csontdarabok. Tehát mégis meglőttem. Megvan a kan! Utána! Eleinte jól tudok menni a bő vérű csapán, amelyen – a rálövés helyétől – még húsz méterre is csontdarabok találhatók. Később a vér mind kevesebb lesz, majd utóbb már alig találok egy-egy cseppet. Mintegy ötszáz méter után már nem is tudok nyomozni. A vérzés teljesen megszűnt, és a sok disznócsapából nem tudom kibogozni a frisset, a ma hajnalit. Újra visszamegyek a rálövés helyére. Keresem a golyócsatornát. Elég alacsonyan van. Megjelölöm a kezdetét, utána oda, ahol a disznó állt, leszúrok egy méteres pálcát (ilyen magasan volt a marja), és azzal a helyemről becélzom a golyócsatorna elejét. Bizony, nagyon alálőttem! Körülbelül a térd fölött lőhettem pozdorjává az első lábát. Szegény disznó, mit kell most szenvednie – és lehet, hogy még bele is pusztul!…. Lélektelenül indulok hazafelé. Az erdő alján kipróbálom a golyókat, hogy nem rossz-e a többi is. De nem – a többi gyújt remekül. Úgy látszik, a túlolajozott tölténykamra volt a hibás, melyben a golyó pár nap alatt átnyirkosodhatott, vagy ki tudja…
Végül még csak annyit, sokan azt mondják: „Ha lőni kell, az már nem érdekes!” Hát ez igaz is – de mikor jövök én még egyszer össze ilyen óriás disznóval alig húsz lépésre, hogy újra tanúja lehessek egy ,,nem érdekes” pillanatnak?!
