Gratulálok! – mondta lövés után a lesen mellettem ülő barátom, és átölelt. Öröm és meghatódottság járt át. Gratulálok! – mondta vadászmesterünk, Laci bácsi, amikor a fácántyúk összecsukta a szárnyait, majd zuhanó kőként vágódott a nádasba. Szomorúság és keserűség öntötte el. Gratulálok! – mondtam a vadászház jeges udvarán egy vadászhölgynek, de nem volt őszinte és szokványos. Gratulálok – mondtam nevetéstől fuldokolva Márk barátomnak, aki a vacogástól meg sem tudott szólalni. Hogy mi a különbség? Ahogy mondták, ahogy mondtam…
Mi, vadászok igazán szerencsésnek érezhetnénk magunkat, mert sokszor nyílik mód az életünkben gratulációkat fogadni, és másoknak gratulálni. Ehhez képest – ahogy az öregektől hallottam – van a sima irigység, van a sárga irigység, és van a vadászirigység. De vajon mikor és hol, hogyan bicsaklik meg az emberségünk? Min törik meg a tartásunk? Miért villan át évekkel később is az agyunkon valaki gratulációja, Cyrano-féle „orrmonológként”?
Gratulálok! – mondta Imre barátom, és átölelt. Fülig ért a szája, harmatos volt a szeme, és meg is mondta, hogy jobban örült, mintha maga lőtte volna, mert minden aggodalom és felelősség nélkül „végigmozizhatta” a disznóm elejtését. Azt, hogy hogyan választott am ki a kondából a süldőt, hogy készültem fel a lövésre, észrevehetetlenül, lassú mozdulataimmal, a kidolgozott lövést, a rövid halálvágtát, az elfekvést. Augusztus volt. Még pipáztam akkoriban, és egész éjjel pipáznom kellett, mert Imre felszólított, hogy abba ne hagyjam a szúnyogok miatt, különben mindketten elveszünk!
Gratulálok! – mondta Laci bácsi, amikor a téli fácánhajtáson a lábam alól fölvágódó fácántyúkot, frissen érettségizett ifjúi vehemenciámban, szinte csővégén lebillentettem a levegőből. Lángolt az arcom, szégyelltem magam, és a többi és a többi. És még az idény hátralévő vadászatain is irultam-pirultam. Természetesen az a tyúk lett aznap az én vadászrészem, noha több sörét volt benne, mint hús, és a végén Vitéz kutyánk ette meg. Mondjuk az ő csaholása örömteli volt…
Gratulálok! – mondtam vasárnap reggel a vadászház udvarán egy vadászhölgynek, aki aznap hajnalban érkezett, jó későn kivitték ugyanannak a völgynek az aljába, amelyen én három napig üresben cserkeltem át, és simán lőtt verőfényes reggel kilenckor egy arra kocogó vadkant. Pontosan ott, ahol én napokig egy verebet sem láttam. Hát csoda, hogy nem volt őszinte a mosolyom? Hát csoda, hogy reggeli helyett csak egy keserűen üres feketekávét ittam, meg a pipám szárát rágogattam? Még ma is szégyellem magam érte, hogy olyan buta voltam, hogy saját szerencsétlenségemet más bűnéül rótt am fel.
Gratulálok! – mondtam Márkó barátomnak a jégbundás disznó felett állva. Olyan, de olyan hideg volt, hogy előző nap én ugyanazon a lesen nem tudtam úgy megemelni a puskámat, hogy a les meg ne reccsent volna. Okulva elmesélésemből, másnap Márkó 3 órát ült, vállba emelt puskával, lovaglóülésben, kitekeredve, moccanatlanul a szóróra meredve, hogy meglője ugyanazt a disznót. Lövés után annyi ereje maradt csak, hogy megcsörrentsen, és fagyott szájjal telefonba dadogja: gyee éétem, mee meghalok! Én pedig egy másik lesen – aznap is vad nélkül – összepakoltam, beültem a terepjárómba, és még jó két kilométert hazardíroztam a térdig érő hóban a barátomért, majd onnan fölfelé, ahonnan Balogi, a vadőr, a Nivájával előző nap visszafordulni kényszerült. Mikor Márkó már nevetni is tudott, mert mozgott a szája, egész este egymás hátát püföltük a kályha előtt, úgy, hogy a könnyünk csorgott a nevetéstől. „Gyee éétem, mee meghalok!” – ismételgettük…
A vadászat egyesek szerint sport, és tagadják vagy elismerik: kicsit verseny is. Ki lő nagyobbat, ki lő szebbet, ki lő többet, különlegesebbet, ki lő előbb, ki a legkésőbb, ki lő lesből, ki cserkelésből, ki lőtt, és ki engedte el… Rivalizálás van! S ugyanúgy, mint a sportban, itt sincs két egyforma diadal, de kudarc sem. Ezt úgy mondják a pszichológiában, hogy „zéróösszegű játék”. Vannak győztesei, és vannak vesztesei. Az egyiknek sikerül, a másiknak nem – mondja a közismert kuplé.
De valljuk be magunknak, hogy vágyjuk is az elismerést, szeretnénk, ha mások elismernének, jó dolog az azonnali megdicsőülés. Mint színész a vastapsra, úgy vágyunk a vadászsikerre, és az elismerésre, a gratulációra. Rögtön ki is posztoljuk a vad felett aratott győzelmünk fotográfiáit a közösségi platformokra, hogy minél többet bezsebeljünk ebből a lelki táplálékból.
Ezért gondoltam, hogy ha már magunktól nem tudunk, akkor legalább tanuljunk meg gratulálni. A fair play őshazájában ezt az egyetemi bajnokságok sportolóinak tanítják.
Tehát a gratulációnál a legfontosabb az empátia, a szívből jövő, őszintén átérzett öröm. A „velem is történhetett volna”, és az „ő pontosan olyan, mint én” gondolat. A „hogy örülnénk mi is, ha velünk történt volna” kifejezése. Ekkor nem mehet semmi félre. Nem fognak megharagudni, akkor sem, ha üvöltve felkapjuk és úgy hátba vágjuk a sikeres jágert, hogy ketten segítik fel az árokból…
Abban a gyakori esetben, ha bármilyen személyes okból nem tudjuk hogyan elkezdeni, esetleg félünk, hogy nem hangzik majd őszintén, s elárul a hangunk, akkor az a legjobb módszer, ha azzal kezdjük, hogy miként értesültünk a vadász sikeréről, hol, hogyan kitől hallottuk. Egyből a jó vágányon leszünk. Az őszinteség vonata beáll az állomásra, és csak úgy dől majd ki belőle a gratuláció megannyi utasa. Folytassuk azzal, hogy kérdezünk, beszéltessük a vadásztársat, mondja el újra, meg újra. Nem baj, ha ugyanazt a történetet többször halljuk. Fontos, hogy az ő sikerét ne kezdjük el mások korábbi sikeréhez hasonlítgatni, azzal nem lesz sem ő nagyobb, sem mi. Mindig lesz ugyanis olyan, aki nála nagyobbat, különbet lőtt. De ahogy lőtte! Úgy, ahogy ő csinálta! Az mindig egyedi marad, azt nem tudja felülmúlni semmi. Régi keleti filozófia, hogy a szándék tökéletes, a cselekedet sohasem. Koncentráljunk az előbbire.
Sose becsméreljük, ne rontsuk el az örömét, még akkor sem, ha valami nem stimmel a sztoriban. Persze a durva szakmaiatlanságot vagy etikátlanságot diszkréten szóvá tehetjük. Erre a legjobb eszköz a humor. Nem a cinizmus, nem is a szarkazmus, hanem a humor, legfeljebb a finom irónia. Persze, a mezsgye meglehetősen keskeny közöttük…
Gondoljunk arra, hogy a sport játék. (A vadászat persze nem, de próbáljuk meg feltételezni…)
A pszichológiáját tekintve alapvetően mégis játék: a felkészülés és rátermeettség (tehetség) legfeljebb ötven százalék, a többi szerencse kérdése: vagy lövünk, vagy nem. Engedjük el a magunk dolgát.
Érdemes a szerencse hiányáért bárkit is, vagy akár önmagunkat okolni? „Ha előbb ültem volna ki…
Ha a másik lesre ültem volna… Ha nem ez a kabát lenne rajtam…” Tudjuk befolyásolni? Ugye nem? Nos, akkor érdemes miatta dühöngeni? Semmiképpen…
Már nem tudom, hol olvastam, hogy a mosolyhoz kevesebb mimikai izom mozgatása szükséges, mint a dühhöz, haraghoz, csalódottsághoz. Mivel arra emlékeztem, hogy ezt brit tudósok már rég megállapították, gondoltam nem baj, ha újból utána olvasok.
Jelentem, az a helyzet, hogy nagyjából ugyanannyi. Csak az emberi természet miatt többször mosolygunk, ezért ezek az izmok sokkal erősebbek. Ugye, hogy egyszerűbb egy mégoly halovány mosolyt megereszteni
a telitenyeres kézfogásunk mellé? Próbáljuk meg!
Dr. Nyikos Attila
Megjelent a Magyar VADÁSZLAP 2020. novemberi számában.
