Nem volna teljes a gyermekkorunkról megrajzolt kép, ha a kutyákról megfeledkeznénk. Hogy úgy mondjam, ,,kutyás család” voltunk. Nem volt ritkaság, hogy tíz-tizennégy kutyánk is volt egyszerre, de haton alul sohasem! Ezek között volt mindenféle, a vizslától a komondorig és a foxitól a puliig.
A komondorok mindmegannyi jegesmedve nappal láncon voltak. Ezek nem is érdekeltek bennünket. A vizsla komoly kutya volt, amellyel mi nem foglalkozhattunk. Később pedig hosszabb időn keresztül nem is volt vizslánk. A mi eseteink a foxik meg a pulik voltak. Két simaszőrű foxi – Kuli és Pici – olyannyira hozzánk szokott, hogy semmilyen játékunkból vagy vadászbolyongásunkból ki nem maradhatott. Mikor verebészni mentünk, a vénebb Kuli már olyan izgatott volt, hogy elnyargalt előre, és ugatta a verebeket ott, ahol csak megtalálta. Ez nem volt éppen a legjobb megoldás számunkra, de hát mit törődött ő velünk. Az viszont igaz, hogy a szárnyazott verebet a gally alól vagy a kerítés közül ő csípte el a leghamarabb, és akkor már csak vele kellett versenyt szaladnunk, hogy elvegyük tőle jogos zsákmányunkat. Az ebédeket szolgálva ülték végig, és kedvenc csemegéjük a vacsora utáni kenyérhéj volt, melyet egy székről hordtak el egyenként. Érdekes volt megfigyelni, amint hat-nyolc kenyérhéj közül válogatták a jobb falatokat. Akárcsak a pataki diák a szilvát – mert a végén mind elfogyott. Délben az asztalról kikerülő minden csontot össze kellett szedni, és nekünk, fiúknak volt kötelességünk, hogy az asztaltól felállva kivigyük, és széjjelosszuk a kutyáknak. Itt mindig történt kisebb-nagyobb részrehajlás, mert mindenki a maga kedvencének juttatta a jobb falatokat. Ez annyira ment, hogy étkezésnél a tálból már eleve a csontosabb darabokat szedtük ki, hogy így kedvencünknek is jusson. (Úgy megszoktam ezt, hogy azóta is a csontos darabokat szeretem.)
Kujtorgásainkban hű kísérőink voltak a foxik, és annyira belejöttek a vadászatba, hogy már a vízből is kihozták a beleesett kacsát vagy fácánt. Egyedüli szépséghibája a vízből való „apportírozásuknak” az volt, hogy csak addig hozták a vadat, amíg úszniuk kellett. Mihelyt lábalni tudtak, a vadat rögtön kitették a szájukból, kilábaltak a vízből, és – mint akik jól végezték dolgukat – úgy megrázták magukat, hogy szemünk-szánk tele lett vízzel. Ilyenkor nem lehetett mást tenni. mint vágni valahol egy nagy suharcot, és azzal piszkálni a vadat kifelé, vagy egész egyszerűen féltékennyé tenni egymásra a két kutyát. Teszem azt, ha Pici hozta ki, akkor odaszólt az ember Kulinak: „Hozd ki, Kuli! Kuli, hozza ki! Kuli, Kuli!…” Egészen addig Kuliztunk, mígnem Kuli valóban mozdult egyet. Több sem kellett a Picinek! Irigykedve szaladt be a vízbe, és csak azért is ő hozta ki az otthagyott kacsát. Ez nem sikerült minden esetben, sőt néha még beljebb is vitték, ahelyett hogy a partra hozták volna…
Nagy hecceket csináltunk a csavargó macskákkal is. Csak a csoda menthette meg őket, ha egyet-egyet elcsíptünk a határban. Vagy a mi mulyaságunk, hogy a nagy marakodásban-visításban-kutyasivalkodásban kedvenceink segítségére sietvén, úgy főbe kólintottuk ólmos végű botjainkkal a macska helyett valamelyik kutyánkat, hogy a nagy sajnálkozásban sikerült a macskának kereket oldania.
Egyszer volt egy olyan esetünk, amelyet sokáig nem tudtunk elfelejteni. Akkor is a „Horgasban” mászkáltunk.
A Horgas volt előttünk a korlátlan lehetőségek hazája, ahol az öreg Zagyva-parton a bábaszarkáktól kezdve nyúlig, fácánig, vadkacsáig minden előfordult. Akkoriban még a galamb volt a legnagyobb vadunk, és a nyúl csak mint álomkép kísértett bennünket. Velünk volt a két foxi is. Ahogy megyünk, mendegélünk, nézve, hogy az öreg fűzfákon nem találunk-e valami bábaszarkát vagy mezei verebet, amelyet meglőhetnénk, az egyik kutya bement a folyóparti nádba, míg a másik közöttünk lebzselt. Egyszerre csak nagy csörtetés hallatszik a nád felől! Mi, a nád szélén állva, gyorsan a csörtetés felé fordulunk, s a következő pillanatban azt látjuk, hogy előttünk, alig pár száz méterre, egy óriási nyúl jelenik meg. Nyúl! Igazi vadnyúl! Pillanatokig tartott csak meglepetésünk, mert a velünk lévő kutya máris a nyúlon termett, és megfogta. Illetőleg csak majdnem – mert csupán a nyúl hátulját kapta el, és annak is éppen csak a bőrét. Elég az hozzá, hogy mire mi álmélkodásunkból magunkhoz tértünk, már azt láttuk, hogy kutya, nyúl, mint egy szélvitorla, forog körben. A kutya mind a négy lábát szétvetve igyekszik tartani a vadul rángatózó és mákogó nyulat. Nekünk sem kellett több! – Hasalj rá! – ordít bátyám. Én rávetettem magamat a nyúlra, de mire a földre értem, már a kutya volt alattam, és arra hasaltam rá. Erre a bátyám odaugrott, és – segíteni akarván – hatalmasat rúgott a nyúlba: mégpedig oly sikeresen, hogy kirúgta a kutya szájából! A nyulat sem kellett biztatni. Szabadnak érezte magát, és elnyargalt, mint az őrült. Mi hamuszürke arccal bámultunk egymásra. Hogyne! Egy igazi vadnyulat foghattunk volna! Heteken át búsultunk, alig lehetett szavunkat hallani. Első nyulunk meglövésénél némileg megvigasztalódtunk, de még ma is élénken emlékszem akkori nagy-nagy keservünkre.
Ez volt a gyermekkorunk. Közben lovagoltunk, teniszeztünk és kocsiztunk is, de a fő szórakozás mindig a vadászat és a vadonban való tartózkodás volt. Máig sem tudom eldönteni, hogy nem ennek a különleges szabad nevelésnek a következménye-e az, hogy most is, ha csak mód van reá, „vad életet” élek. Heteken keresztül is szívesebben lakom sátorban egyedül, fönt a hegyekben, mint a jóval több kényelmet nyújtó vadőrlakásban. S ha egy-egy bőgési nap után holtfáradtan a sátram előtt ülve magasan lobogó tüzet gyújtok, gondolataim visszaszállnak az elmúlt időkbe, boldog gyermekkorunkba, a Zebi-kertbe…. Nézem, nézem a hunyorgó kis csillagokat, és elmúlt idők elevenednek meg előttem, amint a három gyermek gulyást főz, és gondtalanságtól csillogó szemmel figyeli, hogy milyen illatos pára kél a bográcsban fövő, paprikától pirosló – verébből…
