Csúnya, zimankós idő. Éles jégport vagdos a szél az ember arcába; garmadába halmozódik a hó. Itt van a vadászok szürete.
Ez a választás van az erdővidéki vadászember előtt: kopóval vagy hajtóval induljon-e neki az erdőnek. A kopó élő jelképe a szabadságnak; előtte mértföldnyi térségek legyenek nyitva, hogy jól érezze magát. A fagyos levegő visszhangzik csengő csaholásától, s a menekülő őz könnyű szökése alatt porzik a bokrok zúzmarája. A domb csupasz ormáról látni a hajtást; a gyorslábú vad messze iramlik a kutya előtt; utána elszórtan látszanak néha a lombtalan fák közt elsuhanó árnyak, az üldöző kopók. A csaholás lármája meg-megszakad, el is enyészik; csak egyes hangokat kapkod vissza a szél fordulása, amelyből feszült figyelemmel találgatjuk, hogy mi történik odaát, túl a dombon, túl a völgyön, a patakok mélyedéseiben, amerre a vad szökni készül.
Síró, éles hang bizonyítja, hogy most a kölyök Rikkancs nyafogta el magát; majd rádöng mélységes basszusával a félszemű Dongó; felriad a nagy lármára messze területen a pihenő vad. A kopó egyre jobban szorít, a hajtás nem lankad. Saját vesztének rohan a boldogtalan vad; bármerre fordul is, a vége ugyanaz: kifáradva, megizzadva, nem érzi a tél jeges szelét; halálfélelemmel kerül vissza oda, ahonnan kiindult; visszahozza a menekülés vágya a legjobban ismert területre; a nem szűnő hóhér-ujjongás halálharang csengésével zaklatja előre; folytonosan üvölt, tombol, harsog a kopócsaholás a háta mögött; elbolondítja, zavarba hozza, hogy utoljára vállalkozik minden merészségre, csak ne hallja a vérszopók kísérteti zaját nyomában.
Átszöki a mélységet, nekivág a sűrűségnek, felrobog a vízmosáson, majd az erdei nyílások síkságára vág ki, és röpül egyenesen, amig egyszerre egy lövés után piros vér festi a havat, s a kopóhad kéjelegve nyalakodik az elejtett vad sebén, amelyből lassan szivárog ki az agyonhajhászott életerő.
Más a hajtóvadászat.
Ropogós téli hidegben van ideje, amikor félénkebb a vad és könnyen kipattan nyugvóhelyéből. Friss hó, ha esett, a bársonypuha pelyhek elfödik szépen a régi nyomokat, amelyekkel szinte be van hintve az egész erdő.
Hajtás előtt nagy karikával s lehetőleg háttal a szélnek keríti be a hajtósereg a völgyet. Hang nélkül lépked egymás után, ahogy a vonuló libasereg; egy tapasztalt erdőkerülő kis távolságra egymástól felállítja őket. Azalatt bent, az erdő mélyén, szemközt a hajtók vonalával, a dombtetőn, meg végig a gerincen, megkapja a maga helyét minden vadász. Jobbra-balra ki-ki látja a szomszédját, ha csak a bokor, meg a hajlatok engedik.
Mozdulatlan némaság titkolja a közelgő vészt. A pihenő vad, amely éles érzékével megneszelte a felvonulás csekély zaját is, újra megnyugszik; megszűnt a hó gyanús ropogása, nem zörög az úton a száraz ág.
Fa dereka, bokor sűrűje födi a vadászt, aki hallgatagon áll a magas hóban. Bagaria-csizma, vagy hófogó halina óvja a lábát az elfagyástól; fázós kezét nemigen dörzsölheti össze, élő szoborrá kell most változnia.
Minden idegünk elkezd ebben a csöndben megfeszülni; hajlandók vagyunk nagyfokú képzelődésekre; hallásunk s látásunk rendkívül érzékennyé válik. Szemközt nézünk a titkos erdővel, amelynek a szívét folyvást dobogni halljuk, pedig csak a magunk szívverése lüktet a fülünkig.
Ami kis szél bujkál a gallyak közt, felénk veszi az útját; ott surran ki mind, állásunk körül. Úgy kell annak lenni, mert ha befelé osonna a szél, akkor megszimatolná a rejtőző vad az ólálkodó vészt, s inkább kitörne a hajtók között, semhogy a puska elé fusson.
Hanem az a csekélyke levegőmozgás mennyi nagy izgalomnak lehet oka a kiforratlan Nimródfiak szívében!
Amint megrázkódik valahol egy kis gally vagy lekalimpál a földre egy reves ág: azt már a vad mozgásának véli a vasárnapi puskás. Lélegzetét elfojtva kapkodja a fejét jobbra-balra, bekacsint a fák nyílása közé s ideges kézzel emelgeti arcához fegyverét. Még nézni is kínos azt.
Annál nagyobb mulatsága a tapasztalt vadásznak ez a várakozás. Gyors szemmel keresi meg a helyét egy fatörzs mellett, vagy egy jó fedezetet kínáló bokor tőszomszédságában; ügyel rá, hogy amit lehet, lásson, anélkül, hogy magát mutogatná; aztán elmerül az erdő téli arcának a nézésébe.
A föld havas, néhol foltokat söpört rajta a vihar; a fák alatt itt-ott látszik a cserlevél; másutt félölnyire is megnőtt a hógát, amit az éjjeli szelek építenek. A futó hógerincekből kibújik az elfödött bokrok sok apró ághegye; azt hinné az ember: megannyi sarjúhajtás szaporította a szálfák tövét.
Aki igazán szereti az erdőt, elnézné órahosszat ilyenkor is, didergő magányában.
A völgy szélén jeladás hangzik: megkapta a parancsot az indulásra a hajtósereg. Odalent a ködmönös, bocskoros alakok feljajdulnak erre a parancsszóra, s vontatott kiáltással húzódnak befelé a szinte járhatatlan bozótba; csúcsos kucsmáik nemsokára eltünedeznek a bokrok között.
Ott van csak jajkeserves dolga a hajtónak! Arcát megcsapkodja a fagyos vessző: kezét, ruháját megtépi a tövis; néhol beleszakad a hóba, hogy alig tud újra kilábolni; aközben pedig egyre hallatja búgó ümmögését, szakadozott riasztó kiáltását.
A kapitulációs hajtó jól ügyel, hogy amennyire lehet, egy vonalban haladjanak mellette a kölykek; azok egy darabig csak győzik szusszal, lelkesedéssel; aztán itt is-ott is elmaradoznak; kezdik kerülni a völgy bozótját, inkább az öregebbje mögé csetlenek-botlanak suttyomban, hogy utoljára úgy tetszik, mintha egymást hajtanák a ravasz léhűtők.
Hanem azért zúg, pöfög az erdő a lármától, a hajtóbotok kalapálásától, ami megbolondítja az erdő minden vadját, kivált az óvatos, gyorsan szökő nagy ragadozót, amelyre tulajdonképen csak a csöndes, zajtalan, maszatoló hajtás való, mert a nyulat ugrasztó kurjongatás még a harmadik völgyből is előre kizavarja.
Most már ugyancsak fülel a vadász a gerincen. Most már a legkisebb nesz is méltán gyanús lehet, hisz’ megmozdult az erdei élet a hajtók előtt.
A nyúl tágra nyílt szemmel remeg egy darabig a vackában s fülét lelapítja; egyszerre kipattan s ijedt tétovasággal vágtat előre; megbújik néhol valami jó bokor tövénél, de csakhamar újra talpon terem, űzi, hajtja a félelem, amitől nem tud már szabadulni.
Hamar mozdul a róka is, s lassú ügetéssel csúszik szemközt a furcsa zajnak, amíg félszre nem fordul a kíváncsisága. Akkor ugyancsak iparkodik, hogy csöndesebb vidékre szállítsa magasra tartott vitorláját.
Az őzet páni rettegés lepi meg a lárma hallatára; fejvesztetten forog maga körül; nekiiramodik, majd megáll; minél nagyobb a zaj, annál jobban hasonlít ahhoz a lepkéhez, amely a lángba röpül; megfekszik az istenadta s nem átallja öt lépésnyire bevárni a hajtót, akkor aztán illaberek! Hatalmas ugrásaival szökken; hiába kiabál a megriadt hajtó: késő már olyankor.
A farkas és a vadkan elsőnek iparkodnak átváltani a nyugodalmasabb területekre. Az ordas az első gyanús neszre kioson rideg bokrai közül s a mély patakok mentén sunyít el a veszély közeléből. Farkát a lába közé kapva sompolyog; folyvást a zajra fülel, az előtte levő bozótra ügyel, úgy menekszik; néha alighogy megkezdődik a hajtás, már hallani a sűrű völgyben levő vadászállások táján óvatos csörtetését; szürke ködmöne úgy siklik ilyenkor a gaz közt, mintha kígyótól tanulta volna a mozgást.
Jön nemsokára a vadkan is! Fújva, akadozva dobog előre; gyorsan üget, riadozva vágtat; időnkint megtorpan, hátrafordul, bozontos fejét szeles mozgással kapkodja fel, pisla szemével keresi a mozgolódás okát s erősen szimatolva szaglász. Egy kurjantás, amely a messzeségből a völgyeket átszeli, elég, hogy vakon rohanjon tovább az izmos zömök állat a domb felé.
Nagy madár suhog fel a tölgyfa vastag ágai közül; keringve emelkedik a magasba, ahonnan nyugton nézi a forradalmat, amelynek a veszedelme őt nem igen érheti. Példáján okul a vadmacska is; hamar fölkap a fára és meglapul egy vastag ág tövében, úgy meresztgeti zöldfényű szemét az alatta tovavonulókra.
A vadászvonalon még síri csönd van. A fiatalabb ivadékban forr a vadászláz; a lehulló hó megriasztja, a csergő szarka megszelesíti. Nem a hajtóra figyel már; azt lesi, mikor elevenül meg a bokor előtte. Egyre zúg az erdő; nesz támad a sűrűben, gyors futás óvatos igyekvése az; majd elhallgat, majd előre siet. Ahonnan nyílása van az erdőnek a völgyre, onnan hamarabb látni a puskacső elé siető vadat.
Mielőtt rászánná magát a vadkan, hogy felrobogjon a kapaszkodóra, még egyszer megtorpan az aljban, néha megcsattogtatja agyarát; szuszogva fújja a párát; hegyezi a fülét. Halló és szagló szerveinek a finomsága bőven pótolja rövidlátását; töri, zúzza útjában az ágat, jó előre jelzi érkezését.
Lihegve baktat amott egy fehérhasú róka; rövid pihenőt tart az is a vízmosás partján; majd félkörbe hajlik s átlöki magát a határárkon. Rá sem néz most a körülte lebzselő nyúlfira, amely félkegyelmű ugrándozással válogat a követendő útban és kapkod erre-amarra, amig utoljára a tisztásabb gerinc felé kergeti nyúlszívűsége. Ott karakán bukfenccel vágódik el, ha csuszamlós jégsíkot kerít eléje a véletlen.
Az oldalállások valamelyikén eldördül egy lövés.
A cserje szélén megvillan a róka vöröses bundája, tüzet okád feléje a legközelebb álló vadász fegyvere; a róka elhasal a havon, hosszú vitorlája utoljára még megrándul.
Fentebb nagy ropogással törik a gally; szürkecsuhás őzbak suhan ki a bozótból, végigrepül a vadászsor előtt.
A vadászsoron, mintha petárdatelep robbant volna fel, ropog a puska. Piros a hó a vértől; megtört szemű vadkan fekszik egy bokor alatt.
Azután nemsokára kibukkan a hajtó a gazból, vége a mulatságnak. Az erdő megint csöndes. Lopva oson tova benne a megzavart vad; nem leli nyugtát; remegés fogja el a legkisebb zajra is.
Valahol az elhagyatott sűrűségekben egy pár sebzett pára fekszik betegen, és kegyetlen gyötrelemmel kínlódik a fagyos éjszakában. Megváltás neki, ha a vérnyomon ráakad az ordas és megszabadítja szenvedéseitől.
A süldővadász, aki megsebezte, boldog álmát alussza azóta.
