Már három órája bújtuk az erdőt. Három nehéz óra és egy álmatlan éjszaka óta várom, hogy ismét megpillantsam azt az ősállatot. Este is csak egy látomás lett volna? Nem hiszem… a sötétvörös, májcafatos vérnyom ahhoz túlságosan valóságos volt. A sáros, kanszagú szőrszálak is. Pedig könnyűnek látszott a nagy, sánta disznó elejtése. Ahogy kibillent a dagonyából, már megneszelte, hogy ott vagyok. A szálkereszt rajta volt, egy pillanat múlva repült a golyó, mégis… a tompa puffanás után, amit elégedetten hallottam, villámgyorsan jött a kijózanodás. Azután a kétségbeesett keresés. Végül a szélvihar, amivel együtt az én álmaim is megsemmisültek. Feladtam. Azonban a remény hal meg utoljára. Az autóban optimistább lettem, átfagyott tagjaim is felengedtek.
Ma reggel már Gusztival és Zotyával, a vérebbel állunk a rálövés helyén, és rajtam újra úrrá lett a vadászláz. Remegve mutattam meg a rálövés helyét és a menekülés irányát, még a fogam is vacogni kezdett, de nem a hidegtől. Zotya nagy lelkesedéssel vette fel a nyomot. Gyerünk utána!
A szélviharral együtt kitisztult az ég, és megkopaszodtak a fák, mintha ők is az én bánatommal lennének terhesek. Izgatottan markolom a puskát, s igyekszem lépést tartani Zotyával és Gusztival. A kutya nagy lendülettel vezet minket egy mély völgy felé. Bizakodó vagyok. Csak nincs itt olyan nagy baj! A völgy alján folyik egy patak, ott lesz a disznó, gondoltam – rosszul. A patakon átkelve a kan nekiindult a sziklás meredélynek. Egy-egy vércsepp, kenés a sziklákon, csúszások nyoma… Guszti nem lankad, Zotyát viszi a lendület, csak nekem ugrik ki a torkomon a szívem. Nem szoktam hozzá én az ilyesmihez…
Az oldal tetején kefesűrű fenyves. Újra álmodozni kezdek.
A kutya folyamatosan halad, nem tétovázik, én pedig minden fenyő alatt fekvő kőben disznót látok, de nem. A fenyvesnek vége. Egy irtáshoz értünk, amin a kan nem ment keresztül. Egy fahordó úton lefelé indult, a felázott talajon jól látszik a csapája. Szinte repülünk utána. Nem sokáig. Az irtás után kis fiatalos jön, itt a jelek kezdenek sűrűbbé válni, a cseppek és a kenések egyre nagyobbak, a kutya is izgatottabb. Guszti csatol, Zotya eltűnik. Várunk. A cigaretta füstje úgy kavarog körülöttünk, mintha a remény és a kétségbeesés keringőzne egymással. Hallgatózunk.
Sok füstölgő rúd hamuvá válik, mire a GPS szerint a kutya megáll. Guszti a fejét vakarja, nagyjából sejtem, hogy miért: egy felhagyott szilvás területén állít a kutya, tele kiszáradt fákkal, kifordított tönkökkel, dróthálókupacokkal.
Nekiindulunk. Az egyik feltáró úton haladva megspórolunk pár kilométert, és már halljuk is Zotya öblös csaholását. Egy kis ereszkedés után már ott állunk a valaha szilvásnak nevezett iszonyat előtt. A kutya tőlünk balra ugat, nem nagyon messzire tőlünk, de a fák között szinte semmit nem lehet látni, és tájékozódni igen nehéz. Elindulunk. A természet nagy tempóban kezdte visszavenni azt, ami az övé, és ez úgy látszik, a vadnak is kedvezett. A még termő szilvafák alatt hatalmas túrások nyomai, néhol jól kijárt váltók, egyébként mindenhol ágak szövevénye, bedőlt fák és gödrök. Guszti halad elöl, én utána óvatoskodom.
A kutya egyre közelebb van, de még mindig nem látunk belőle semmit. Idegtépő pillanatok, ahogyan a száraz ágak között minél halkabban próbálunk közelíteni. Az izzadságtól rám tapadt az ing, hátamon folyik a víz, ujjaim nyirkos szorításában szinte fuldoklik a fegyver. Noha Guszti megkért, hogy csak akkor lőjek, ha nagyon muszáj.
A csaholás már közvetlenül előttünk van, és most, meghalljuk a disznót is: kemény röffenéssel jelzi, hogy nem tetszik neki a helyzet, majd egy reccsenés, a kutya vinnyog, de aztán folytatódik tovább minden elölről. Egy-egy pillanatra már Zotyát is látjuk. Három egymásra borult fa körül forgolódik, de a fák mellé hordott tuskók miatt nem látunk rendesen. Közelebb lopakodunk. Öt méter. Négy. A kutya ismét oldalt ugrik, meglátom a disznót Guszti válla felett. Fejének gyors csapásával próbálja elűzni a csaholó veszedelmet. Barátom hátrapillant, kezével nyugtatóan int egyet. Az eb nem tágít: folyamatosan és egyre hangosabban állítja a sebzett vadat. Guszti közelebb próbál csúszni. Igyekszem követni, minél halkabban. Már csak három méterre lehetünk egymástól, a kutya ugrál, de érzi, hogy itt vagyunk, Guszti emeli a fegyvert… félreugrik a kutya, újra feltűnik a disznó – észrevett minket és indul is. Dörren a puska, de mit sem ér: a fergetegként közeledő kan véresen habzó szájjal rohan Gusztinak és feldönti, egy kiáltás, megbillenek én is, a disznót a lendület továbbviszi egy kissé, neki nem akadály ez a nehéz terep. Megfordulna, hogy újra támadjon, de nem tud, megbotlik… Tátott szájjal, hörögve perdül vissza. Sietve emelem a golyóst, lépnék, hogy jobb pozíciót találjak, de nem lehet. A disznó irányába tüzelek, majd gyorsan ismételve még egyszer. Hörgés. A remete elesett. Hangosan töri az ágakat, ahogyan rúgkapál. Szájában törött agyarak villannak, amikor mellé lépek. Emelné még a fejét, morgó hangjától remeg a lábam, amikor nyaktövön lövöm, mire végleg elnyújtózik.
Hatalmas állat. Kíváncsian vizsgálgatjuk: mája szélét és a gyomra egy részét ütötte át az első lövedék, amikor belelépett a lövésbe. Guszti első találata a nyaka jobb oldali részét érte, de valami isteni csoda folytán üresen suhant át rajta, mire az enyémek lapockán és nyaktövön érve elcsendesítették. Összeborulunk, egymás kezét szorongatjuk. Mire kizsigereljük, és segítséget hívunk, hogy kihúzzuk valahogyan, megnyugszom és elgondolkodom.
Otthon biztos főhelyre kerül majd, mely meg is illeti. Az első disznóm, amit vérebbel kerestünk utána és az első, amelyik meg is támadott.
Leülök mellé és nézem. Békésen pihen. Ujjaim a csuhájába fúrom, és újraélem a pillanatokat. Arcomat jólesően simogatja a langyos, februári napfény. Lassan dél lehet. Valahol harangoznak…
