Világéletemben furcsállottam, egyben csodáltam azokat a vadászokat, akiknek a pályafutását egyszem, általában középkaliberű – 7×64-es,.30-06-os vagy 8×57-es – puska kísérte végig. Életünket egyetlen golyóssal végig vadászni, bár készséggel elismerem, sok tekintetben logikus és előnyös, számomra mégsem jelent megfelő alternatívát. Mivel fegyvermániás vagyok, azok táborába tartozom, akik több különböző kaliberű és rendszerű puskával rendelkeznek. Valaha tíz golyósom volt egyidőben, de aztán rájöttem, hogy azok közül csak ötöt-hatot tudok vadászaton igénybe venni, többet nem. Annak meg, hogy a szekrényben álljon, semmi értelme.
Tehát arzenálomból eladtam az inkább „múzeumi” daraboknak vélhetőket, amiket ritkán, tényleg csak elvétve alkalmaztam. Ilyen volt az M 1900-as FN Browning és az M1910 Winchester… A végére tehát már „csak” öt golyóst birtokoltam, azután belém bújt a kisördög: csak kell egy hatodik! Mivel a kollekcióban jobbára közép- és nagykaliberűek képviseltetik magukat, ezért úgy döntöttem, a leendő tolózáras, középagytáras ismétlőm .222 Remington töltényhez kamrázott lesz.
Európában ez a kaliber egyike a legnépszerűbb sakál-, róka-, borz- és őzlövő munícióknak, nem csoda, hogy hirtelenjében jómagam is „beleszerettem”. Magyarországon az 1960-as évek vége felé futott be. Hegedüs Gyula fegyverszakértő nagy lelkesedéssel írt róla 1972 márciusában: „Érdekes, hogy ezt az amerikai kalibert néhány év alatt mennyire megkedvelték a vadászok, és főleg őzvadászatra tartják igen alkalmasnak. Európában csaknem egyidejűleg kezdték meg a gyártásukat a nevesebb fegyvergyárak, jobbára a csehszlovák, a belga, az osztrák és német gyárak. A brünni .222-es Remington kaliberű puskákról már beszámoltam. Nagyon tetszettek még a Steyr és a Voere gyártmányúak is, ezen kívül a Krico, Mauser és az Anschütz fegyvereit érdemes megemlíteni, amelyek közül nehezen tudnék választani.”
Be kell vallanom, hogy a kaliberrel szemben maga a fegyverválasztás nekem sem ment könnyen. Mindenképpen egy tökéletes, újszerű állapotban lévő, használt puskát szerettem volna venni. Azok ugyanis, szerény de határozott véleményem szerint sokkal jobban megérik a ráfordított pénzt, mint egy vadonatúj. A hezitálás eredményeként a német Anschütz és cseh Brno Fox M 2 maradt fenn a rostán. Már csak azt kellett eldönteni, hogy melyiket a kettő közül? Azonban, mint annyiszor az életben, végül egy harmadikra esett a választásom…
Ehhez azonban két kölcsönpuskával elért, életre szóló vadászsikerek kiváltotta nosztalgikus hangulat kellett. Történt ugyanis, hogy 2019 nyarán előbb egy Dávid-szarvast, majd később két érdekes agancsú őzbakot ejtettem el Steyr-Mannlicher márkájú kölcsönpuskákkal. Ilyen – sajnos meglehetősen sok vékony műanyag alkatrészt tartalmazó – fegyverem régebben nekem is volt, mégpedig .308 Winchester kaliberben. Rengeteg vadat ejtettem el vele – mégis megváltam tőle! Főleg az zavart ebben a típusban, hogy hiába kezeltem úgy, mintha különösen érzékeny héjú húsvéti hímestojás lenne, egyre-másra törtek, repedtek a műanyag alkatrészei. Pótlásuk meg sok időbe és rengeteg pénzbe került, amit – ha megmarad – bízvást vadászatra fordítottam volna. Így aztán amikor egy másik, felettébb kívánatos puska elém bukkant, ha nem is minden habozás nélkül, de az érzékeny Steyr-Mannlichertől megváltam – 17 esztendő után!
A 2019-es vadászataim során viszont az osztrák „alkalmi golyósokkal” kapcsolatban erős nosztalgia támadt bennem. Olyan erős, hogy végül „lapátra tettem” az eredeti elképzelésemet, s a .222 Remingtont illetően Steyr-Mannlicher Modell SL után kezdtem nézelődni. Mit tesz Isten, hamar ráleltem egyre, és azt rögtön meg is vettem!
Ez a modell 1967-től hosszú évtizedeken keresztül „zászlóshajónak” számított az akkoriban még STEYR-DAIMLER-PUCH gyárnál. Hazánkba a 70-es évek elején kerültek be az első darabok. Ezeknek az akkor még – a bakelitből vagy gumiból készített agytalpat leszámítva – csakis fémből és fából remekített Mannlicher-Schönauereknek a modernizált utódja az új, „műanyagos” ismétlő, mely kinézetre ugyanolyan „csinos”. A masszívabb „fa és acél” elődök gyártását – úgy tudom – azon okból állították le, alighanem mindörökre, hogy túl költségessé vált az előállításuk. Olyan indokot is hallottam azonban, hogy lassanként tönkre mentek a gyártógépsorok. Mindegy is, a sógorok kézenfekvőbbnek látták, hogy terveztetnek egy teljesen újat, ami kívül-belül modernebb, ráadásul sokkal olcsóbban készíthető. Az immár kivehető műanyag csigatáras Steyr-Mannlicher a Steyr Arms aktuális honlapja szerint 1968-tól van jelen, noha az amerikai illetőségű Stoeger Arms Company – tökéletesen bizonyíthatóan – egy évvel korábban (!) már elkezdte importálni az USA-ba, a kiváló The American Rifleman magazine pedig az 1968-as márciusi számában értekezett is felőle.
Több változata létezik. A legelsőt, ahová a saját puskám is tartozik, a Steyr-Mannlicher SL-t (Super Leicht = szuper könnyű) 1967-től forgalmazták. Igaz, abban az évben még csak hosszabb, 600 milliméteres csővel, s annak körülbelül a közepéig húzódó aggyal. A végigagyazott, 508 milliméteres csövű stucnis karabélyváltozat egy esztendővel később jelent meg. Annak átlagos tömege – üres tárral, szerelék és céltávcső nélkül – 2,70 kilogramm, s a fegyver teljes hosszúsága egy méter alatti, 97 centi. A Steyr-Mannlicher L (Leicht = könnyű) szintén 1968-ban, a 650 milliméteres csövű L Varmint pedig 1969-ben került a boltokba, az M-mel (Medium = közepes) egyetemben. Az S jelű (Schwer = nagy, nehéz) 1970-ben, az S/T (Schwer/Tropisch = nehéz/trópusi) 1975-ben, végül pedig az M Professional 1977-ben örvendeztette meg a vadászokat. A különböző modellek eltérő zárhosszúságú darabokat jelölnek, melyeket a hozzájuk leginkább illő, népszerű vadászlőszerekhez kamráztak. Összességében közel harminc különféle kaliberben készültek, végigagyazott kivitelben azonban csak az SL, L, és M mintákat gyártották. Az általam vett SL, mint fentebb szó volt róla, .222 Remington töltényekkel működik. Ezen kívül még .222 Remington Magnumhoz, .223 Remingtonhoz és 5,6×50 Magnumhoz alakították az SL-ek csöveit.
Valamennyi modell hidegen kovácsolt csövet kapott, a sötétre barnított felületen meghagyott szerszámnyomokkal. Ez a főalkatrész 23 milliméteres hosszúságban, menetesen rögzül a zártesthez. (Csak a sportváltozatoknál sajtolták melegen a tokozatba, 57 mm hosszan.) Az agyazás általában közepes vagy még annál is jobb minőségű diófából készült, és Monte Carlo jellegű: egyrészes, pisztolyfogásos, pofadékos, s a megfelelő helyeken skót-stílusú recézést találunk rajta. A pisztolyfogást és hosszabbcsövűek esetében az előagyat fehér-, illetve más időszakban fekete műanyag betéttel hangsúlyozott markolatrózsa-, illetve agyvégződéssel látták el, míg a stucnik agya acélkupakban éri el a cső elejét. Olajozott és lakkozott felülettel egyaránt kínálták. Természetesen valamennyi „lengőcsövű”, ami ma már legtöbbször jogos követelménynek számít, akkortájt viszont inkább pozitív pluszt jelentett. Amiben túltettek még az elődeiken, az a nagyon erős, merev zártestkialakítás volt, melynek hátsó része felül immár nem volt átvágva, ezért sokkal egyszerűbb céltávcsövet szereltetni rá.
A Mannlicher-hagyományokhoz illeszkedő kanálforma zárfogantyú hátrébb helyezkedik el, így valamivel ergonomikusabb, kézre állóbb. Zárdugattyúja az ideálisan henger formájú tokozatban hátul reteszel, hat darab szimmetrikusan elhelyezett acélszemölccsel. A zártest felső részén gyári furatok találhatók a későbbi céltávcsőszerelék számára. A keménykrómozott felületű zárdugattyú nyitásszöge mindössze hatvan fok, ami ugyancsak üdvös a gyors repetálás, valamint a minél alacsonyabbra „építhető” optika miatt. A csöveket erős, ezüstözött célgömbbel és aránylag „szellős lyukú” nézőkével látták el, s azok segítségével gyárilag 100 méterre lőtték be.
A recézett felületű, jókora biztosító a zártest jobboldalán, hátul, közvetlenül a fogantyú mögött található. Kétállású – előretolva kerül tűzkész állapotba a puska. Tökéletesen biztonságos, az ütőszeget fogja. A fegyver felhúzott állapotát a zárdugattyú végéből kitolódó kis pecek mutatja. Egyaránt kínálták egyravaszos, direktsütésű szerkezettel, aminek az elhúzásához szükséges erejét 1,5-3,0 kilogramm között lehet beállítani, valamint kétbillentyűs, gyorsítós rendszerrel. A schnellert a két billentyű között található apró csavarral lehet a számunkra éppen ideálisra konfigurálni.
Eddig minden szép és jó, de tegyünk említést a tervezők baklövéseiről is, amelyek némileg rontják az amúgy valóban igen jól sikerült konstrukciónak az értékét. A tártartó alkatrész – egybeöntve a sátorvassal – és a kivehető csigatár egyaránt úgynevezett Makrolon-műanyagból készült. S ha igaz lenne a gyári reklámszöveg, miszerint ez egy fantasztikus, sokoldalú alapanyag, nem szólnék rá semmit sem, jobban mondva kifejezetten dicsérném. Csakhogy…! Kétségkívül praktikus ugyan, hogy a tár hátsó része átlátszó, így egyetlen pillantással ellenőrizhető, hogy hány töltényt tartalmaz, és nem rozsdásodik, nem fakul ki hosszú évek után sem, az olajok nem ártanak neki, könnyű is, valamint nem kelt olyan hideg érzetet télen az emberben, amikor ott fogja a puskát, mintha fémből lenne. Azonban ahhoz, hogy az 5 férőhelyes, aránylag széles csigatár beférjen, a faagyat a tártartó alkatrész környékén muszáj volt alaposan elvékonyítani. Nem csoda hát, hogy közepes és nagyobb kalibereknél előbb-utóbb elrepedhet az agyfa. Számos Steyr-Mannlicherrel rendelkező ismerősöm panaszkodott erre. A neves, sajnos már elhunyt szakembernek/szakírónak, Páll Endrének két tusa is tropára ment, holott nem valami különösen erős töltényféléhez, hanem a közepes 6,5×57-hez csövezték a golyósát. Amennyiben persze minden tökéletesen a helyén fekszik, a csavarok ideálisan vannak meghúzva, akkor azért – különösen kisebb kaliberek viszonylatában – nem kell (nagyon) félnünk az agy berepedésétől. Azonban, ha a puska leesik valahonnan, vagy eldől, könnyen megsérülhet. A tártartó alkatrész különálló betétjét pedig azt hiszem pontosan azért találták ki, hogy nagyobb erőhatásnál (visszarúgásnál) inkább az repedjen/törjön el, ne pedig rögvest a sátor „vas”.
A törött tártartó (vagy maga a tár, melyből kettőt adtak minden új puskához) cseréje – noha filléres műanyagból fröccsöntött alkatrészről van szó – igencsak drága mulatság. Ezen hiányosságokra persze a gyárban is rájöttek, épp ezért újabban a két magcsavarnál fémbetétet kapott a tártartó. (Sajnos ez – úgy tudom – éppen az SL-hez nem kapható, hiszen alig rúg vissza, nincsen rá szükség, úgy tartják.) Egy osztrák cég ugyanezt az alkatrészt sokkal ideálisabb alumínium ötvözetből is kínálta, hosszú évekig. Ennek a gyenge pontnak az orvoslását abban látom, hogy vagy könnyűfémből, vagy pedig a mostaninál sokkal ellenállóbb szénszálas karbon-műanyagból kellene elkészíteni a puska könnyen szakadó Achilles-inát jelentő alkatrészt. Mindez persze ma már aligha valósul meg, hiszen eme puskák gyártása 1996-ban megszűnt. A meglévőkhöz bizonyára még évtizedekig kínálnak pótalkatrészeket, de azok közül a régiek nem túl jó minőségűek. A gyárnak pedig nemigen állhat érdekében, hogy a már kifutott modellt új, jobb alkatrészekkel javítsa. Akit ez zavart, egy idő után megvehette a hasonló küllemű, ugyanazon zárolású, kivehető sortáras Steyr-Mannlicher Luxus-t. Annál valóban nem találunk szintetikus alkatrészt, leszámítva a gumiagytalpat. Kinézetre pedig ugyanolyan jól fest. Ám azt jóval kevesebb kaliberben forgalmazták, példának okáért az általam áhított .222 Remington töltényhez sem kamrázták a csövét. 1996-ban jelent meg a Mannlicher SBS 96, majd évekkel később az SM12, aztán a Steyr Mannlicher Monoblock. Így aki ennél a patinás világmárkánál marad, van miből választania.
A saját, „műanyagos” .222-esemre végül – befordítós Steyr szerelékkel ellátva – egy könnyű, 3,5-10×40-es Leupold céltávcső került, ami ugyan esti leseken nem mérkőzhet a nagyobb tárgylencséjű darabokkal, de jó lővilágnál megteszi. A karcsú 40-es nekem pont elég a kurtályomon, meg aztán kinézetre is jobban illik hozzá.
Végezetül fontos megemlítenem, hogy ezen fegyverek gyártási idejét nem a puskaszám adja meg, mint általában véve a legtöbb golyós fegyvernél, hanem a tokozat jobboldalán, a fegyverszám alá ütött három betű jelöli a készítés évét és hónapját. Az enyémen ZTF látható. A mellékelt táblázat alapján 1984. júniusában került le a gyártósorról. Bár nem túl fontos adat, de valahogy mégis jó tudni…
Kovács László
Megjelent a Magyar VADÁSZLAP 2021. decemberi számában.
