Egy nagykőrösi életbak

A következő történetet Tóth Zsolt olvasónk osztotta meg velünk élete bakjáról, melyet idén sikerült terítékre hoznia, nem mindennapi izgalmakat követően:

Hosszú évek óta vagyok visszajáró vendég a Nagykőrösi Hangács Vadásztársaságnál. Nem véletlenül, hiszen ez a terület már számos szép élménnyel és jó trófeával ajándékozott meg. Idén július 18-án sem volt ez másképp…

A reggeli megérkezés és beiratkozás után egyből elindultunk a területre barátommal, Pistivel, aki vadőrként tevékenykedik a területen. Rövid autózás után javasolta, hogy cserkeljünk egyet, hátha így közelebb jutunk a bakokhoz, mintha autót használnánk. Szépen óvatosan elindultunk, reggeli párás-ködös idő ellenére elég jól láttunk. Sajnos az őzek mozgása nagyon rossz volt, egy-két kisebb bak mutatta magát, illetve néhány sutával is találkoztunk. Azért mindennek ellenére elfoglaltunk helyünket, hátha felbukkan valami jó bak. Sajnos nem így történt.

Lévén, nem termett babér a rögtönzött les során, Pisti tanácsára visszaindultunk a kocsihoz, hátha majd a visszaúton ránk talál a szerencse. Az autóig sem találkoztunk őzekkel, így beszálltunk, és tovahajtottunk.

Amint egy gyümölcsös környékére érkeztünk, hirtelen két bakra lettünk figyelmesek. Felbuzdulva a váratlan találkozáson, kiszálltunk, hogy közelebbről is megnézzük őket.

Így is tettünk, elkezdtünk szépen lassan cserkelni a kukoricában, róttuk a métereket meg-megállva figyelni őket. A kettő közül az egyik agancsa törött volt, de még így is elzavarta fiatalabb ellenfelét. A győzelemnek azonban ő sem örült sokáig. Megugrott, melynek okát kisvártatva mi is megláthattuk: a gyümölcsösben megjelent egy eddig nem látott, erős agancsú bak. Pisti aztán megosztotta velem, hogy korábban már észlelte a daliát, de alaposan megnézni még nem volt alkalma.

A bak nyugodt volt, le is feküdt, mi pedig kapva kaptunk az alkalmon, s megpróbáltunk közelebb lopózni hozzá. Nagyjából 100-130 méterre sikerült megközelíteni a kukorica szélén, ezen túl azonban már nem láthattuk a kiszemelt vad pontos helyét a magas aljnövényzet miatt.

Hosszú, spekulációval töltött percek kezdődtek. Ott lehet a bak? Esetleg elvitte egy suta?

Már majdnem eluralkodott rajtunk a teljes lemondás, amikor végre láttam valamit. Jeleztem Pistinek, hogy valami feltűnt a magas gazban, ő azonban továbbra sem látta azt, amit én. Már arra gondoltam, biztos az elugrása utolsó pillanatát kaptam el, mire kisvártatva felállt pontosan ott, ahol számítottunk rá. Pisti odasúgta nekem, hogy készítsem elő a spektívet, ránéz, mégis mekkora agancsárral van dolgunk. A rövid vizsgálat után csak ennyit mondott: „Zsolti, ott van életed bakja, amiről eddig még csak beszéltünk!”

Engem abban a pillanatban kirázott a hideg, a másodpercek pedig egyre gyorsabban teltek. Talán ő maga is megérezte a feszültséget, elindult, nekem pedig egyre fogyott az időm. Hamar kellett célozni, barátom is egyre idegesebben biztatott a lövésre. A vadászláz ellenére sikerült célkeresztbe fogni a vadat. Elhúztam az elsütőbillentyűt, a hangos becsapódás után a bak felbukott. A lövés után hatalmas remegés fogott el – aki már átélte, pontosan tudja, ez milyen érzés. Muszáj volt lőbotra akasztanom a puskámat, mert nem tudtam fogni, még a lábam mozgatása is nehézséget okozott.

Vártunk egy kicsit, mindketten fújtunk egyet a nagy izgalmak után, majd elindultunk, hogy birtokba vegyük a vadat.

Amikor megtaláltuk, és kezembe foghattam az agancsát, hirtelen a szavam is elakadt. Elképesztően hálás voltam barátomnak, és Dianának, amiért ilyen élményhez, s trófeához juthattam.

A trófea 24 órás tömege végül 653 gramm lett.