Ha gyakran járod a természetet, bizonyára te is találkoztál már valamilyen vaddal. Igaz, az ember térnyerése miatt a legtöbb vadon élő faj aktivitása az alkonyattól pirkadatig tartó időszakra korlátozódott, sőt, egyes esetekben teljesen éjszakaivá vált, így a szemtől szemben való találkozás esélye kicsiny. Kiváltképp a frekventált túraútvonalakon. Ugyanakkor ez nem azt jelenti, hogy azokban az erdőkben nem él vad. Ennek pedig legjobb bizonyítékai azok a hátrahagyott nyomok, melyeket az értő szem könnyen észrevesz egy-egy kirándulás során.
A vadon élő állatok többsége ügyesen rejtőzködik, de nyomokat szinte mindig hagynak jártukban-keltükben. S itt nem kizárólag a lábnyomokra kell gondolni, habár egy rövid internetes kereséssel a csülök- vagy mancslenyomatokból a legegyszerűbb a nyom gazdáját meghatározni. Azonban, ha még ezen felül is tudod, mire figyelj, megtanulhatod „olvasni” az erdőt, mint egy nyitott könyvet.
Minden év tavaszának elején hazánk gímszarvasai és dámvadjai elhullajtják agancsaikat, hogy újakat növesszenek. Harmadik szarvasfélénk, az őz is hasonlóan teszi ezt, de lévén, rendszertanilag távolabb áll a másik kettőtől, az ő úgynevezett agancsciklusa november környékén indul újra, azaz ő ekkor hullajtja agancsát. Mivel az agancs egy szilárd csontképződmény, a legtöbb, tápanyagokat szállító vérér nem benne, hanem körülötte, fut, melyeket körbevesz a barkának nevezett puha bőrréteg, óvva az épülő agancsot a külső tényezőktől. Amikor az agancs elkészül, a barka erei elhalnak, az viszketni kezd, s a gazdája igyekszik megszabadulni tőle azzal, hogy fák törzseihez, bokrok ágaihoz dörzsöli azt, szó szerint lehántva a bőrréteget a csontról. Ezeknek a hántásoknak a nyomai megmaradnak a fákon, jelezvén, hogy az agancsok tisztulnak, s hamarosan kezdődik a gímszarvasok bőgése, vagy épp a dámok barcogása.
Az őz esetében az agancstisztítás ideje a tavasz, ám ők nem csak e célból dörzsölik le fák kérgeit. Ők ugyanis territóriumot foglalnak tavasszal, amit egész nyáron féltve őriznek a többi baktól. Mindamellett, hogy megtisztítsák fejdíszeiket, tavasszal ezeket a territóriumokat is megjelölik. A jelölésre feromont, azaz különleges szagot használnak, melyet termelő mirigyeik például a két agancs töve között is elhelyezkednek. Így, hogy a határmezsgyét képező cserjéket megjelöljék szagukkal, ugyancsak beléjük dörzsölik az agancsokat, ami lehántott kérgeket eredményez.
Ahhoz, hogy megkülönböztesd, hogy őz, gím vagy dám nyomát látod a fán, csupán az időszakot és a dörzsölés/hántás magasságát kell figyelembe venni. Legnagyobb testű vadunk a gímszarvas, nála kisebb a dám, s legkisebb az őz, melynek dörzsölése maximum váll- de inkább derékmagasságig jellemző.
Ez az a nyom, amivel szinte már mindenki találkozott, de lehet, hogy csak kevesen gondoltak arra, hogy egy mindenevő emlős okozta. Egyaránt jellemző erdei nyiladékokon – azaz az erdőtömböket keresztülszelő utakon – és megműveletlen földek, tisztások szélein. A leggyakoribb tévedés, hogy vakondtúrásnak, illetve ember általi ásásnak, vagy autó, esetleg munkagép okozta nyomnak hiszi a túrázó.
Mindenevő lévén a vaddisznó étrendjében nem csak növények termései és gabonafélék szerepelnek, szívesen fogyaszt állati eredetű táplálékot is. Azonban ezt nem a klasszikus értelemben vett ragadozásnak kell tekinteni, mivel ez az állati eredetű táplálék leginkább csigákból, pajorokból és férgekből áll, melyek jelentős része a talajban lakik. Emellett szívesen ásnak elő a földből gombákat, gyökereket és gumókat is.
A föld feltúrásához alkalmazkodott eszközük az orruk, mely nem sokban tér el a házi sertésétől. Fejük azonban hosszúkásabb, és szaglásuk is jobb, mint háziasított társuké. Lévén, a vaddisznók nagycsaládi kötelékben, azaz kondákban járnak, a sok disznó egyszerre hatalmas területet képes feltúrni. Ilyenkor olybá tűnhet, felszántották a földet.
A túrás mértékéből meg lehet állapítani az arra felé járt vaddisznók ivarát is. Ugyanis a kondákból a háromévesnél idősebb kanokat elverik a kocák, így azok onnantól kezdve vagy párban járnak, vagy magányos életet élnek, s csak szaporodás céljából keresik fel a nőstényeket. Ebből következik, hogy a néhány kiforgatott földkupac kanra, míg a nagymértékű, akár sok négyzetméternyi túrás nőstényekből álló kondára utal.
Őszi-tavaszi időben a túrás keletkezésének idejét sem nehéz saccolni, hiszen a még nedves föld legtöbbször aznap esti, vagy maximum egy napos túrásra utal – kiváltképp, ha friss lábnyomok is körbefutják a területet.
A gímszarvas és a vaddisznó különleges sárfürdője, rajtuk kívül semelyik, hazánkban megtalálható nagyvad nem veszi igénybe. A dagonyázás szokása evolúciós jellemző, ugyanis ellentétben az őzzel, dámvaddal és muflonnal, a gímszarvas és a vaddisznó mocsaras élőhelyek lakója volt. Természetesen a modern kori folyószabályozások miatt manapság ezek a területek töredékükre redukálódtak a természetes állapothoz képest, épp emiatt a vad is alkalmazkodott az új körülményekhez, s ma már az erdei, s sokkal kevésbé a vizes élőhelyek lakójának ismerjük őket. Azonban a szokások nem kopnak ki egykönnyen, a dagonyázásnak jó oka van.
Bár azt hihetnénk, hogy a dagonyázás kizárólagos célja a test lehűtése, ez csak részigazság. Fontos, sőt, talán még fontosabb célja a dagonyázásnak, hogy a dagonyába merült vad testére rászáradó sárréteg megvédi őt az élősködőktől, így a szúnyogoktól, kullancsoktól és egyéb parazitáktól. Emellett vannak olyan élősködők, mint a bőrbagócs, ami lárváit a szarvasfélék bőre alá rakja, amik abban kikelnek. Nos, ez ellen az emberi ésszel meglehetősen visszataszítónak mondható rovar ellen is védekezik a vad a sárfürdővel.
A dagonyákat könnyű észrevenni, főleg hosszabb eső után az erdőkben. Jellegzetességük, hogy a lábnyomok mellett szagot is hagy maga után a vad, amiből arra is következtethetünk, hogy frissen használta-e a legutóbbi „bérlő”.
Dagonyákat egyébként gyakran létesítenek mesterségesen is a vadászok és vadgazdálkodók, épp a fent említett okokból.
Szervesen a dagonyákhoz tartozó nyom. A vaddisznók, közöttük is gyakrabban a kanok szokása, hogy dagonyázást követően a sáros oldalukat fák törzséhez dörgölve vakaródznak.
Teszik ezt részben azért, hogy levakarják magukról az élősködőket, részben pedig azért, hogy pajzsot képezzenek magukon. A vaddisznók párzási időszakában – vagyis vadásznyelven a búgásban – a kanok ádáz küzdelmeket vívnak, melyben elsődleges fegyverként a pengeéles „bicskáikat”, vagy szakszerű kifejezéssel agyaraikat használják. A küzdelmek során felfelé ívelő döfésekkel próbálják egyrészt birkózásszerűen eltolni, másrészt megsebesíteni ellenfelüket. Azonban nem csak a támadásra, de a védekezésre is fókuszálnak.
A lapockáikat, melyek a legnagyobb támadási felületet jelenti egyrészről védi a vastag bőr és zsírréteg, másrészről a dagonyázásból rájuk száradt sár, harmadrészről pedig, amennyiben a disznó fenyőerdőben dagonyázott, a szőrre tapadt gyantaréteg is.
Így tehát minden okunk megvan keresni a fák törzsein lévő sárfoltokat, melyről azt is láthatjuk, hogy milyen magasra ért a disznó, azaz mekkora testmérettel bírt az adott egyed. Ha derékmagasságig, vagy afölé ér a sárfolt, biztosak lehetünk benne, hogy egy jókora vadkan lakik a környéken.
Ahogy azt a cikk elején is olvashattad, a nyomok a legegyértelműbb azonosítási alapjai a vadfajoknak. Sokan azonban minden párosujjú patás – avagy más szóval csülkösvad – nyomát egy kalap alá veszik, észre nem véve a különbségeket. Ahogy azt az ábrákon is láhatod, a legfontosabb különbség a fattyúcsülkök, azaz egyszerűbben fogalmazva hátsó „lábujjak” megléte az elsők mögött. Ha sehol sincs, szinte biztos, hogy dámvaddal van dolgunk. Ezeken felül a méretbeli különbségek is lényegesek: míg egy gímszarvas akár tenyérnyi nyomot is hagyhat, egy őz vagy egy vaddisznósüldő nyoma jóval kisebb méretű.
Szarvasfélék: két hegyes, szimmetrikus pata lenyomata. A kifejlett gím mellső lábnyoma 8-9 centiméter hosszú és 6-7 centiméter széles, a hátsó valamivel kisebb. A dám nyoma ettől hosszabb és keskenyebb, az őzé kicsi, keskeny és hegyes.
Muflon: két aszimmetrikus hosszú, keskeny pata lenyomata.
Vaddisznó: két szimmetrikus pata lenyomata, a fattyúköröm is mindig látható.
A nagyvadon kívül fontos beszámolni a ragadozókról is. Sokakkal előfordul, hogy egy korábban arra sétáltatott kutya nyomát nézik farkas vagy épp sakál nyomának. Igaz, a farkasnyom tényleg összekeverhető a kutyáéval, azonban az irányukból – hosszú távot tett meg a turistaúton, vagy csak keresztezte – utólag is viszonylag pontosan el tudjuk különíteni.
A legegyszerűbb azonban mindenki számára az aranysakál csapájának meghatározása. Ugyanis ellentétben a többi hazai ragadozóéval – beleértve a házi kutyát is – csak az toportyánnál fordul elő, hogy a két középső lábujj talppárnája össze van nőve. Ha ilyen nyomot látunk, biztos, hogy aranysakál járt ott előttünk.
Némileg eltér a kutyaféle ragadozóktól a borz nyoma, melynek legjobb ismertetőjegye a talppárnák lenyomata előtti öt kis bemélyedés, ami a vissza nem húzható, hosszú körmök földbe fúródásának eredménye.
Amellett, hogy hasonlóan a háztáji kérődzőkhöz füvet legelnek, a szarvasfélék főleg tavasszal, rügyfakadáskor előszeretettel rágják fák hajtásait. A gímszarvas télen és kora tavasszal gyakran rágja a fiatal fák hajtásait és kérgét. Rágásnyomai magasabban (kb. 100-200 centiméter magasságban) találhatók. A hajtásvégeket szálasan tépi le, mivel nincs felső metszőfoga. Emellett nem csak a hajtásokat rágja, hanem a fák kérgét is lehántja, mindezekkel károkat okozva az erdőgazdálkodóknak. A kéreghántás leginkább a sima felületű fáknál jellemző, mint például a kőris.
A dám rágásnyomai hasonlóak a gíméhez, de gyakran alacsonyabb magasságban (80-150 centiméter) fordulnak elő.
Az őz rágásnyomai kisebb testmagassága miatt alacsonyabban találhatók, mint a gím vagy a dám esetében.
A nyúl leginkább a szikleveles állapotban lévő kultúrnövényekre (például napraforgóra) veszélyes. Emellett a kérgeket is hajlamos a maga szintjén „lepucolni” a fákról. A hajtásokat és kérget simára, metszett felületre rágja, nem tépi. Jellemzően a talajhoz közel, 0-50 centiméter magasságban hagy nyomot, főleg télen, amikor kevés a zöldfelület és nem talál más táplálékot.
A hód nagy ágakat és fatörzseket ceruzahegy-szerűre elvékonyítva rág le. A vágás ferde és sima felületű, mindig víz közelében fordul elő. Gyakran egész fákat dönt ki, a törzs vastagságától függetlenül. Rágásának különféle fajtái léteznek, ugyanis nem csak a fák döntése és táplálkozás céljából rág. Fognyomait használja területhatárainak megjelölésére is, mely esetenként igen jellegzetes, látványos nyomokat hagy a vízpartokhoz közeli fákon. A hódok fő élőhelye Nyugat-Magyarország, a Szigetköz, de a Duna mentén távolabbra is eljutnak nyugati betelepítési helyükről.
Az állatok ürüléke sokat elárul – néha még azt is, mit evett aznap az adott vad. Természetjáró kiskönyvekről, illetve manapság már az internetről is egészen kis erőfeszítéssel lehet analizálni, hogy épp milyen vad végtermékét látjuk a lábunk előtt – s jobb esetben nem alatt.
Az őz apró, fényes bogyókat hagy, a gím és a dám nagyobb, hengeresebb formát, míg a muflon hosszúkásabb, hegyesebb bogyókat. A vaddisznó ürüléke hengeres, sötét és tömör, gyakran összetapad.
A nyúl apró, kerek, szürkésbarna bogyókat ürít, néha növényi részekkel. Apró érdekesség, hogy a mezei nyúlra – mely a leggyakrabban előforduló vadon élő nyúl hazánkban – egy különleges táplálkozási mód jellemző, melyet a szaknyelv korpofágiának nevez. Ennek során a vad előemészti a táplálékát, mely „végigszalad” a bélrendszerén, majd az egyszer már előemésztett bélsarat újra megeszi és megemészti. Az előemésztett bélsár krémes, egybetapadó állagú, melyben könnyen felismerhetők a megevett fűfélék. Ezzel azonban nemigen találkozhat az átlagember, inkább csak a „második kört” is megjárt, immár szilárd bogyó alakú ürülékkel.
A kutyafélék – például a róka – hosszúkás, enyhén csavart, a végén hegyesedő ürüléket hagynak.
A friss hullaték fényes, nedves, amennyiben ez kívülről is jól látszik rajta, az jelzi, hogy a vad nemrég járt ott.
Amennyiben valakinek gusztusa van hozzá, egy bot segítségével bátran analizálhatja a talált hullatékot; a növényevőkében fűszálakat, gyümölcsmagvakat találhat, míg a ragadozókéban valószínűleg a szőrcsomók és apró csontocskák lesznek fellelhetők.
A tavaszi-, nyári repce-, illetve gabonaérési időszakban a vaddisznók által hátrahagyott furcsa képlet. Úgy képződik, hogy a sertevad evés közben szájában maradó gabonának a levét kiszívja, majd a száraz részeket, így a toklászt vagy a kalászt kiejti a szájából. Túraútvonalakon ritkán látható, inkább a repce-, búza- és árpaföldeken, illetve a mellettük húzódó utakon lehet vele találkozni.
Ha több nyomot is észlelsz ugyanazon a helyen – például friss túrást, mellette hullatékot és lábnyomot –, akkor nagy az esélye, hogy a vad még mindig a közelben van.
A német vadászati statisztikák azt mutatják, hogy a gímszarvas elejtések száma egyes területeken csökken, ami komoly szakmai vitákat vált ki...
A Dévaványai Vadásztársaság több mint hat évtizede gazdálkodik a Körös-Maros Nemzeti Park szomszédságában, közel 12 ezer hektáron. A terület kiváló...
