Első vadászatunk Zubogyon

Az alábbi történetet Tóth Zsolt olvasónk küldte Borsod-Abaúj-Zemplén megyében elejtett gímbikájáról:

„Hétfőn délután 16:15 perckor jöttek értem a szállásra, majd elindultunk a Vadászházhoz. Megtörtént bemutatkozás, ismerkedés tárcsán sült a velő, kellemes beszélgetések és jobbnál jobb illatok. Megbeszéltük a lehetőségeket, hova fogunk menni, majd egy nagy kalappal kívántunk egymásnak és megindultunk a helyszínre.

Amikor megkérdeztünk a helyszínre és jelezte a vadőr, hogy gyalog indulunk tovább, gombaszedőkbe futottunk, hisz épp a vargányaszezon közepét jártuk. Erre fel gyorsan újra is gondoltuk az irányt, s az erdőszélet elérve meg-megálltunk hallgatódzni. Megültünk egy kisebb lesen, hogy a bőgőhelyek irányába haladó bikák előttünk keljenek át. Kettő át is váltott nemsokára majd akkor induljunk meg – szépen lassan, óvatosan haladtunk mivel egyre erősebb bőgés volt az erdőben is, rengeteg tarvad is volt a bikákkal.

Miközben haladtunk a bőgőhely irányba, oda-odanéztünk, mégis milyen bikák bőgnek a sűrűben, de a tarvadak folyamatosan éberen figyeltek. Szépen elkezdtünk haladni, a lehető legóvatosabban, nehogy észrevegyenek minket. Közben folyamatosan fogyott a fény az erdőben, így gyorsítanunk kellett a tempón. Sokáig azonban nem tartott ez a gyorsítás, mert egy bika jött felénk, kiváltott előttünk, majd megriadt.

Már csak 150 méterre voltunk a bőgőhelytől, de tűnt vagy négyszáznak, olyan óvatosan mentünk. Végre kiértünk. A placcon jobbnál jobb bikák voltak, az erdőben tanyázó vetélytársaikkal fennhangon „feleselve”, a folyamatosan mozgásban lévő tarvadak mellett.

Rendkívül intenzív bőgésnek lehettünk szem- és fültanúi, végül még vaddisznókat is láttunk. Mivel szarvasbikából csak olyannal találkoztunk, ami nem volt nekünk való, az első kimenetelről csupán élményekkel tértünk haza.

Másnap reggel hajnali ötkor jöttek értem. A helyszín ugyanez a fő bőgőhely, de most nem volt kint semmi. Az erdőben, erdőfoltoknál bőgtek, így muszáj volt elővennünk türelmesebb énünket. Időnként meg-megmutatta magát egy pár bika, de mind vagy kímélendő, vagy túl nagy, vagy túl kicsi volt.

Végül nem bírtuk egyhelyben, felkerekedtünk, hogy megnézzük az erdőt. A dombos, árkos, szakadékos, emelkedős területen nehéz volt megközelíteni a bikákat, mert a tarvadak hamarabb kiszúrtak minket, hiába voltunk halkak.

Telt az idő, mentünk szépen lassan – néha megálltunk pihenni, hallgattuk a bőgést, s találgattuk, mégis merről tudnánk, már ha tudnánk odamenni. Kitartásunk kifizetődőnek bizonyult és sikerült közelebb jutni 3-4 bikához. Egy ideig gyönyörködtünk bennük, majd tovább álltak.

Kezdett elhallgatni az erdő, így elindultunk vissza a kocsihoz. Főleg a tegnapi este után, még nagyobbnak tűnt a nap közepette erdőre települő csend. Kapaszkodtunk felfelé, melegünk volt, egyre jobb idő lett… Hirtelen egy kisebb bika váltott át előttünk, gyorsan fel is vettem a puskát, de nem volt lőhető. Ekkor a vadőr jelezte, hogy jön egy másik bika, készüljek és ha tetszik és löhető megpróbálja megállítani. Végül egy nekem való bika állt ki elénk, így amikor keresztbe állt, lőttem.

Hatalmas becsapódás, a vad jelezte a lövést, majd halálvágta és hatalmas ramazuri az erdőben, végül pedig újra csend: megvan! Cigarettaidő letelte után nem sokkal már a terítéken pihent a magyar erdők királya, méltó trófeájaként első zubogyi vadászatunknak.”