Február 20-án nagy havazás kezdődött az ország nyugati megyéiben, így Zalában is. A hótakaró 10-20 centiméteresre „hízott”, és a viharos északnyugati szél hótorlaszokat is emelt az erdők és csenderesek déli-délkeleti oldalán. Ám 21-én, szombaton felmelegedést hozott az erős böjti szél. Vasárnap reggelén pedig csepergő eső esett a tetején megfagyott maradék, szakadozott hólepelre.
Nyolc órára, a találkozó időpontjára elállt az eső, mégis csupán hárman érkeztünk Gelseszigetre. Horváth László és András, valamint jómagam. No, és Horváthék három vizslája. A gyér létszámban szerepe lehetett az előző esti megyei vadászbálnak is…
Úgy gondoltuk, kevesen vagyunk az általában 5-6 főből álló lelkes apróvadvadász csapatunkból egy eredményes bokrászáshoz. Ám a végére nem ez történt!
Az első aranyvesszős, gazos foltból két kakas és egy fácántyúk kelt, az egyik kakasra tudtam csupán rálőni, amely nem „jelezte” a találatot, de a szerencse úgy hozta, hogy a hóra csepegő vérén nyomozva a következő nádfolt szélén kimúlva találták az előre szaladó vizslák. A nádban magas víz állt, s pusztán két kakas repült ki, távolról kelve, lövés nélkül. A Principális csatornát hosszan végig követve, csak H. L. ejtett el egy kakast, és sok kisebb-nagyobb kacsa szállt fel távolról a vízről. Emellett több felkelő fácántyúk robaja borzolta még a kedélyünket. Egy szarvasbika is kicsörtetett elénk, s néhány mezei nyulat, sok rókanyomot, sőt hódnyomokat is láttunk.
A be-be szakadó, néha mély hóban gyalogolva kezdtünk elfáradni, s a fácánokat már messziről láttuk itt-ott felrepülni. Mindhiába csitítottuk egymást, a ropogó hóban. Az egyik kis árok partját borító ágkupacok alá bújt kakast hasztalan állták körül a kutyák, sehogy sem tudták kirepülésre bírni. Végül András drótszőrű magyar vizslája kihúzta rejtekéből a kakast. Megvolt tehát már fejenként az egy-egy „kompetencia-kakas”, de még három kis bokorcsoport hátra volt a délelőttre tervezett vadászat befejezéséig. Ekkor meglepetésünkre egy nagy bíbiccsapat repült el előttünk! Csak nem megérkeznek már az erdei szalonkák is? – néztünk egymásra. Majd darvak húztak el lassan felettünk a Kis-Balaton felé, nagy ékalakban két, talán százas csoportban, hangosan krúgatva.
Kisütött a Nap, s Laci lemaradt a három kutyával, hogy ketten mi álljuk el az északi oldalt, egy ciroktarlót övező hosszúkás bokorcsoportnál. Ő majd délről bújik a sűrűbe. Alig indultunk el Andrással, már két kakas „meglépett” a közeledtünkre. András futni kezdett eléjük, s sikeresen le is duplázta az egyik felburranó kakast. Majd felém repült ki egy igazi toronykakas, mely duplámra a szikrázó napsütésben hatalmasat puffant a hóban. Elismerő hangok jöttek társaim felől, de a kutyák előtt újabb kakasok keltek és Laci még kívül, balra-jobbra fordulva egy ragyogó duplát lőtt! Majd egyenesen felém szállt a következő, hosszú farktollú vadfácán, amit egy bravúros lövéssel sikerült elejtenem. Az utolsó kakas Andrásnál repült ki, de nem sikerült meglőnie. Ez a néhány perc adta a mi szerény kereső fácánvadászatunk savát-borsát, igazi élményét, amiért megéri még kis terítékért is apróvadra vadászni!
Az utolsó nádfoltban Andris még két kakast lőtt a kutyák előtt. Így tíz fácánkakas lett a terítékünk, úgy, hogy nyolctól tizenegy óráig mindhárman 3-3 vadfácánt lőttünk, s a kutyák egészítették ki tízre az eredményt! Végül elmondhattuk: a kedvezőtlen előjelek ellenére sikeresen zártuk az idényt! Kár, hogy nem voltunk többen…
Feiszt Ottó




