Egyre hangosabbak azok a vélemények, amelyek szerint a vadászatnak nincs helye a modern társadalomban. Rendben. Beszéljünk róla! Akár azt is eldönthetjük, hogy Magyarországon többé senki nem vadászhat. Csakhogy egy ilyen döntésnek ára van. Nemcsak pénzben, hanem felelősségben, természeti értékekben és akár emberéletekben is. A kérdés mindössze az, hogy ezt az árat ki hajlandó megfizetni.
Manapság egy elejtett bikáról készült fotó elegendő ahhoz, hogy pillanatok alatt elszabaduljanak az indulatok a közösségi médiában. Gyilkosnak nevezik a vadászt, barbárnak a vadászatot, és sokan követelik, hogy egyszer és mindenkorra tiltsák be ezt a tevékenységet.
Tegyük fel, hogy igazuk van!
Tegyük fel, hogy holnaptól Magyarországon megszűnik a vadászat. Nem dördül el több puska, nem kerül több vad terítékre. A vadászok hazamennek, a fegyverek a szekrénybe kerülnek.
És akkor mi lesz?
A vaddisznó ugyanis nem tudja, hogy betiltottuk a vadászatot. Ugyanúgy letarolja a kukoricát. A gímszarvas továbbra is elfogyasztja a frissen telepített erdő hajtásait. Az őz ugyanúgy kilép az autó elé, a róka pedig nem fogja tiszteletben tartani a tyúkól kerítését csak azért, mert mi úgy döntöttünk, hogy többé egyetlen állatot sem akarunk elejteni.
A természet nem a közösségi média véleménye alapján működik.
A magyar vadgazdálkodás éves bevétele megközelíti a 45 milliárd forintot. Ha ezt az összeget a Magyarországon dolgozó mintegy 4,5 millió ember között elosztjuk, fejenként évi 10 000 forintot kapunk.
Mindössze havi 833 forintot. Ugye, nem is olyan sok?
Akár azt is mondhatnánk, hogy ennyit igazán megér a vadászat megszüntetése. Ha a társadalom ezt akarja, hát fizessük meg az árát!
Csakhogy van egy apró bökkenő.
A 45 milliárd forint a jelenlegi ágazati bevétel nagyságrendje, nem pedig egy esetleges vadászati tilalom pontosan kiszámított költsége. De jól érzékelteti, mekkora gazdasági rendszerről beszélünk. Ebből működik egy olyan ágazat, amely munkahelyeket tart fenn, vadgazdálkodási feladatokat lát el, élőhelyeket kezel, vadkárokat térít meg, és részt vesz a vadállomány szabályozásában.
A vadászok pedig mindehhez jelentős összegekkel járulnak hozzá. Fizetnek azért, hogy vadászhassanak, miközben a befizetéseik a vadgazdálkodás működését finanszírozzák.
Ha megszüntetjük a vadászatot, ezeknek a bevételeknek jelentős részétől is búcsút mondhatunk.
Természetesen nem kellene minden forintot pótolni, hiszen bizonyos kiadások is eltűnnének. A vadállomány kezelésének, a károk megelőzésének és a szükséges beavatkozásoknak a költségei azonban nem szűnnének meg.
Hát akkor fizessük közösen!
Legyen az állam feladata. Fizessük meg az adóinkból. Alkalmazzunk szakembereket, akik gondoskodnak a vadállományról, a károk megelőzéséről, a betegségek elleni védekezésről és – ha elkerülhetetlen – a vad gyérítéséről.
Mert ugye abban egyetértünk, hogy a feladatot valakinek el kell végeznie?
Csakhogy a számla itt még korántsem ér véget.
Mi történik öt, tíz vagy húsz év múlva, ha a vadállomány szabályozása elmarad, és egyes fajok állománya jelentősen megnövekszik?
Ki fizeti meg az egyre nagyobb mezőgazdasági károkat? Ki téríti meg az erdőkben és gyümölcsösökben keletkező veszteségeket? Ki finanszírozza a vad-gépjármű ütközések megelőzését, a járványügyi védekezést és a végül mégis elkerülhetetlenné váló állományszabályozást?
Mert az a bizonyos évi 10 000 forint könnyen lehet, hogy csak a kezdet.
A költségek nem feltétlenül egyik napról a másikra emelkednének. Évről évre, fokozatosan növekedhetnének, ahogy az elmaradó beavatkozások következményei jelentkeznek.
És akkor már nem az lesz a kérdés, hogy megér-e nekünk évente 10 000 forintot a vadászat megszüntetése. Hanem az, hogy mennyit vagyunk hajlandók fizetni azért, hogy ne kelljen szembenéznünk a vadállomány szabályozásának szükségességével.
És itt felmerül még egy kellemetlen kérdés.
Ha a vadász nem ejtheti el a túlszaporodott állomány egy részét, akkor az állam alkalmazásában álló szakember megteheti? És ha igen, attól miben lesz jobb az elejtett állat sorsa?
Képzeljünk el egy gazdálkodót, aki tavasszal elveti a kukoricát. Hónapokon keresztül dolgozik, fizeti a vetőmagot, a műtrágyát, az üzemanyagot, a munkabéreket. A családja megélhetése függ a terméstől.
Aztán megérkeznek a vaddisznók.
Egyetlen éjszaka alatt jelentős kárt okozhatnak. A gazda reggel kimegy a földre, és azt látja, hogy a munkájának egy része odaveszett. Mit mondunk neki?
Hogy sajnáljuk, de a vaddisznónak joga van ott élni?
És ki fizeti ki a kárt? Mennyivel drágulnak a kukorica alapú élelmiszerek?
Ma a vadgazdálkodás rendszerében ennek megvannak a jogszabályi keretei, és a vadászatra jogosultak jelentős összegeket fordítanak a vadkárok megtérítésére.
Ha azonban megszűnik a vadászat és vele a jelenlegi vadgazdálkodási rendszer finanszírozása, akkor ki áll helyt a gazdálkodók veszteségéért?
Az állam? Az adófizetők? Vagy mondjuk azt a gazdának, hogy viselje el a természet nevében? Egyensúly!
Egy vadászember számára kevés felemelőbb élmény van annál, mint amikor a hűvös őszi hajnalon, a felszálló köd fátyolán át egy gímbika kilép az erdő szegélyére, és mély, öblös bőgése végigzeng a völgyön. A felkelő nap első sugarai aranyszínűre festik a harmatos rétet, az erdő lassan ébredezik, és az ember egy pillanatra úgy érzi, hogy maga is része ennek a csodálatos természeti világnak. DE!
Az erdő nemcsak szarvasokból áll. Ott vannak a fiatal facsemeték, amelyekből évtizedek múlva erdő lehetne. Ott vannak a természetes felújulásra váró erdőrészek, a cserjék, a lágyszárú növények és mindazok az élőlények, amelyek ezekhez az élőhelyekhez kötődnek.
Ha egy területen túl sok a nagyvad, a fiatal fák nem tudnak megfelelően fejlődni, az erdő megújulása akadályokba ütközhet, és megváltozhat az élőhely egész szerkezete.
Akkor mit védünk?
A szarvast? Vagy az erdőt?
Mert bizony vannak helyzetek, amikor a kettő érdeke nem esik egybe.
A természet védelme nem jelentheti kizárólag azoknak az állatoknak a védelmét, amelyeknek szép a szemük, és amelyekről megható fényképeket lehet megosztani. Egyensúly!
Beszéljünk a kisebb, hétköznapi konfliktusokról is!
Egy vidéki család baromfit tart. Tyúkokat, kacsákat, libákat. Gondozzák, etetik őket, vigyáznak rájuk. Egyik reggel azonban arra ébrednek, hogy a ragadozó bejutott az ólba, és több állatot elpusztított.
A róka természetesen nem gonosz. Egyszerűen ragadozó, amely a saját természetének megfelelően viselkedik. De attól még a kár valóságos.
Ha a ragadozóállományt helyben szabályozni kellene, ki végzi el ezt a feladatot? Ki fizeti a megelőzést, a védekezést, az esetleges károkat? És mit válaszolunk annak a családnak, amelyik elveszítette az állatait? Hogy ez a természet rendje?
Lehet ezt mondani. Csak akkor legyünk következetesek, és vállaljuk a következményeket is. Egyensúly!
Talán ez a legnehezebb kérdés.
Egy család hazafelé tart az autóval. Sötét van. A gyerekek a hátsó ülésen alszanak. A következő pillanatban egy szarvas lép az útra. A sofőr fékez. Elrántja a kormányt. Az autó lesodródik. Egyetlen másodperc alatt tragédia történhet.
Magyarországon évente közel 8 000 nagyvad pusztul el gépjárművel történő ütközésben. De ezek az esetek nemcsak az állatok életét követelik, hanem súlyos emberi sérüléseket és anyagi károkat is okoznak.
Természetesen a vadállomány szabályozása önmagában nem szünteti meg ezeket a baleseteket. Ehhez megfelelő közlekedési infrastruktúra, vadátjárók, kerítések, figyelmeztető rendszerek és felelős közlekedés is szükséges. De valóban azt gondoljuk, hogy a vadállomány nagyságának semmi köze a kockázatokhoz?
És ha a vadászat megszüntetése miatt egyes területeken jelentősen megnő a nagyvadlétszám, ki vállalja az ezzel járó többletkockázatot? Egyensúly!
Ne értsen félre senki! Nem állítom, hogy a vadászat minden problémára megoldás. Azt sem, hogy minden vadász jól végzi a dolgát, vagy hogy a vadgazdálkodás jelenlegi rendszere hibátlan.
Sőt! Van mit javítani rajta. Bőven.
De a vadászat teljes megszüntetésének követelése önmagában nem természetvédelmi program. A vadállomány szabályozására bizonyos területeken és fajok esetében akkor is szükség lehet, ha annak eszközét nem vadászatnak, hanem állománykezelésnek, gyérítésnek vagy természetvédelmi beavatkozásnak nevezzük.
A természetben vannak önszabályozó folyamatok. Csakhogy Magyarország nem háborítatlan vadon. Az ország jelentős részén ember alkotta mesterséges környezet találkozik a vadon élő állatok élőhelyeivel. Ebben a jelentősen átalakított környezetben a konfliktusok nem tűnnek el attól, hogy nem akarunk tudomást venni róluk.
Én elfogadom, ha valaki nem szeret vadászni.
Azt is megértem, ha valakit megráz egy terítéken lévő vad látványa. A halál nem szép, és egyetlen tisztességes vadász sem tekintheti jelentéktelen eseménynek egy élőlény életének kioltását.
De egy társadalmi kérdésről nem lehet kizárólag érzelmi alapon dönteni. Ha nem akarunk vadászatot, akkor mondjuk ki világosan, hogy mit akarunk helyette!
Ki fogja szabályozni a vadállományt? Ki gondoskodik a vad élőhelyéről? Ki védi meg a gazdálkodók munkáját? Ki fizeti a vadkárokat? Ki foglalkozik a járványügyi kockázatokkal? És ki teremti elő mindehhez a szükséges pénzt?
A vadászatot be lehet tiltani. A vadkárt nem. A vadbetegségeket nem. A vad és az ember közötti konfliktusokat nem.
Mert könnyű kimondani, hogy ne legyen több vadászat. Könnyű ítélkezni egy fénykép alapján, és könnyű elfordítani a fejünket, amikor a természet működésének olyan oldalával találkozunk, amelyet nem szeretnénk látni. De a felelősséget nem lehet egyetlen mozdulattal félresöpörni. A vadon élő állatok sorsa, az erdők jövője, a földeken dolgozó emberek megélhetése és a közutakon közlekedő családok biztonsága nem lehet pusztán érzelmi állásfoglalás kérdése.
A természetnek nincs szüksége hangzatos jelszavakra. Arra van szüksége, hogy megértsük a működését, tiszteljük a törvényszerűségeit, és felelősséget vállaljunk azért a világért, amelyet mi magunk is jelentősen átalakítottunk.
Mert végső soron nem az a kérdés, hogy szeretjük-e a vadat. Hanem az, hogy képesek vagyunk-e úgy szeretni, hogy közben felelősséget is vállalunk érte.
A természet nem korlátlan szabadságot, hanem egyensúlyt kíván. És ennek megőrzése mindannyiunk felelőssége.
Pechtol Szabolcs
Kép: 123rf.com
Ha fontosnak tartja a hiteles vadászati tájékoztatást és az ilyen kérdések nyílt megvitatását, támogassa a Magyar Vadászlap munkáját!
Egyre hangosabbak azok a vélemények, amelyek szerint a vadászatnak nincs helye a modern társadalomban. Rendben. Beszéljünk róla! Akár azt is...
A háború miatt korlátozott vadászat és a vadállomány szabályozásának nehézségei Ukrajnában egyre komolyabb kérdéseket vetnek fel. Lviv megyében a hatóságok...
