Az első ismert hazai puskaábrázolás 1509-ből származik, és Kántor Benedek udvari vadász címerében látható, aki II. Ulászló király szeme láttára ejtett el egy szarvast „kéziágyújával”. A XVI. század legelején persze ez még ritkaságszámba ment, akkoriban ugyanis főleg hidegfegyverekkel – lándzsákkal, íjakkal, nyílpuskákkal – vadászott a nemesség.
A hadászatban terjedő szakállas puskák, majd a muskéták – tömegesen bevetve – szinte kizárólag katonai célokat szolgáltak. Igaz, egy kódex iniciáléjában már akkoriban megörökítettek egy olyan jelenetet, melyen a rikító öltözetet viselő vadász kanócos muskétájával a fölötte fán gubbasztó madarat igyekszik elejteni. Nem volt tehát példanélküli az efféle eset, de gyakorinak semmiképpen sem nevezhető. Valószínű egyébként, hogy a kezdetleges, simacsövű fegyverekbe vágott ólmot vagy nagyobb szemű szatymát töltöttek, máskülönben nemigen tudtak volna eredményesen vadat elejteni, mert a precíziós, főként kistestű vadra tett célzott lövés jóformán lehetetlen volt.
Vadászatra tehát alig használtak tűzfegyvereket, a hadászatban viszont egyre gyorsabban terjedtek az ilyen eszközök. Hunyadi Mátyás fekete seregében például kettőezer kézipuskát rendszeresítettek. Ezeket nagytapasztalatú fegyverkovácsok készítették, akik lándzsahegyek, kardok és szablyák ellőállításában szintén jeleskedtek.
Hogy kik voltak ők pontosan, arról egyelőre nem lehet tudni. Annak ellenére, hogy az első, név szerint ismert magyar puskaművesről egy oklevélben már 1457-ben említést tettek. A pozsonyi illetőségű „Péter mesterről” van szó, akinek azonban a vezetéknevét nem sikerült kideríteni. Az ő udvarműhelyében a kézilőfegyvereken túl ágyúkat, sőt, puskaport is előállítottak. Komolyabb mechanikai ismeretekre akkoriban még nem volt szükség, lévén a puskák borzasztó egyszerű felépítésűek voltak, a későbbi, keréklakatosnak is nevezett dörzskerekes szerkezettel működőek viszont már bonyolultabbak.
Egyesek szerint a konstrukciót egy nürnbergi mester ötölte ki, valamikor az 1400-as évek legvégén, mások azonban a magyar eredet mellett kardoskodnak. Szerintük a Miskolc környéki hámorokban készítették el az elsőt. Aztán van olyan szakíró is, aki csak az 1510-es évek derekára teszi ezen fegyverek megjelenését, s a német Johann Kiefustnak tulajdonítja a feltalálását. Akárhogy is volt, az 1600-as évek végéig sűrűn forgatták módosabb őseink. Ilyennel vadászott többek között Balassi Bálint, a híresneves „fekete bég”; Nádasdy Tamás, valamint a költő és hadvezér, Zrínyi Miklós. Bizonyára pont egy ilyen „stucc” volt vele akkor is, amikor 1664, november 18-án váratlanul rárontva legyűrte, majd megölte őt egy vadkan a Muraköz rengetegében.
Az 1500-1700-as évekből, a keréklakatos vadászfegyverek fénykorából több magyar puskaművest ismerünk. Ők eleinte többnyire a lakatosok, sarkantyúsok, óragyártók és asztalosok céheinek tagjai közül kerültek ki. Fegyvereikhez az igen kiváló minőségű csöveket a Szepességből hozatták. A szakemberek jórésze német származású volt, ilyen mester volt – a teljesség igénye nélkül – Mentzel János, Schwab Kristóf, Knoll Farkas. Voltak, akik kifejezetten a puskatusok készítésre specializálódtak, s csak agyazással foglalkoztak, említhetnénk például Kalprucz Lőrincet, Reis Jánost vagy Hammer Jánost.
A debreceni kovácsok-csiszárok-sarkantyúsok eredetileg csupán szúró- és vágófegyvereket kínáltak, majd 1607-ben a lakatgyártókkal bővült cégük, s 1619-től kezdtek el fegyverekkel is foglalkozni. Hihetetlen nagy sikert arattak, nem tudtak annyi puskát-pisztolyt készíteni, amennyire megrendelést kaptak, ezért 1651-ben ebbe a tevékenységbe bevonták az ötvösöket is, s azokkal együtt már jobban győzték a munkát.
A 16-17. században már csaknem minden nagyobb magyar városban dolgoztak puskaművesek. Terjedőben voltak az ütőkakasos kovás puskák is, de érdekes módon sokáig tartott, míg a korábbi típusokat kiszorították. II. Rákóczi Ferenc fejedelem vagy gróf Bercsényi Miklós viszont már ilyenekkel vadászott.
A legjobb csöveket továbbra is a felvidéken készítették, ezeket aztán a más városokban lakó puskaművesek megvették, egyéb alkatrészekkel egészítették ki, és agyazással látták el. Temesváry Ferenc „Vadászfegyverek” című kiváló könyvében azt írja, hogy hogy „A legdrágább puskák Gömör megyében, elsősorban a Rozsnyó melletti Krasznahorka váralján készültek. A leghíresebb lakatosok, akik puskákat is gyártottak, a lőcseiek voltak.”
A Rákóczi-szabadságharc 1711 évi bukása után, noha nagyobb büntetés nem következett, de az osztrák uralom a magyar ipart, s vele együtt a céheket felszámolta, elsorvasztotta. Nem véletlen tehát, hogy a nagyobb tőkével rendelkező külföldi gyártók olcsóbb és ugyanolyan kiváló minőségű fegyverei iránt megnőtt a kereslet. Érdekes, hogy még „a legnagyobb magyar”, gróf Széchenyi István sem hazai, hanem angol, egész pontosan Joseph Manton által készített puskákkal rendelkezett, Wesselényi Miklós bárónak pedig az olasz gyártású Lazzaro Lazzarino egycsövűje volt a nagy kedvence, noha ezt később Ujfalvy Sándornak ajándékozta.
A helyzet azonban lassacskán megváltozott, s újraszerveződött a magyar puskaművesség, így 1807-ben, Pesten már hatan űzték az ipart. A hetedik a magyar fővárosba települt, bajor eredetű Kirner család feje, György lett, aki Józseffel 1832-ben megalapította a „Kirner és fija” nevű, világszínvonalúvá avanzsáló cégét. Termékeik idehaza és külföldön egyaránt óriási ismertségre és népszerűségre tettek szert, s hamarosan olyan presztízsük alakult ki, hogy méltó konkurenseivé váltak a londoni Holland & Hollandnak.
Unschuld Ede vadászpuska hirdetése 1870-ből (Vasárnapi ujság)
Az 1848-1849-es forradalom és szabadságharc, s az azt követő „lefegyverzés” tönkretette a vállalkozást, de udvarhű, Habsburg-párti hozzáállásuknak köszönhetően kisvártatva újra dolgozhattak, s az 1851-es londoni világkiállításon már ott voltak az akkor még zömmel elöltöltős, de már csappantyús puskaremekeikkel. Igaz ugyan, hogy a Kirner hamarosan újfent „fogalommá vált”, maradt a leghíresebb magyar fegyveres cég, de az elkövetkezendő években mások is felzárkóztak melléjük. A szintén pesti illetőségű Heuberger például a Colt-féle ismétlőpuskákra emlékeztető, díszes kidolgozású forgódobtáras hatlövetűjével szinte berobbant a köztudatba. Ludvig József és Zoller Mátyás ugyancsak jónevű puskaművesként tevékenykedett. A „virágkor” nagyjából az 1867-es kiegyezésig tartott, majd hervadásnak indult, miután a behozatal könnyebbé vált, így az osztrák vagy belga gyártók fegyvereit egyre gyarapodó mennyiségben kezdték forgalmazni a kereskedők. A magyar puskaművesek legfeljebb a luxuskategóriában maradtak versenyképesek. A Váci utcában egymás közelében lévő két – Unschuld Ede, illetőleg Huzella Mátyás nevével fémjelzett –, valamint Kiszela Károly Astoriánál működő műhelyéből kifogástalan minőségű (ma úgy mondanánk: prémiumkategóriás) kézműves Lefaucheux-puskák kerültek ki. Temesvári 1884-es statisztikai kimutatása szerint akkoriban Magyarországon nem kevesebb mint 141 puskaműves tevékenykedett, akik közül sokan a javításon kívül saját puskákat is építettek. Amíg egy Kirner-féle vadászfegyver 100 forintba került, addig a közel hasonló kvalitású ferlachi, lüttichi vagy éppen a francia „lőszerszámokat” 50-70 forint között lehetett megvásárolni.
Ennek a második „aranykornak” a nagy háború vetett véget, melyet csak kevés manufaktúra élt túl. A helyzet rendkívül lassan kezdett normalizálódni. Fontos mérföldkőnek tekinthető, hogy a szépemlékű FÉG jogelődje, a Fegyver és Gépgyár Rt. 1924-től saját márkájú puskák konstruálásába kezdett. Ebben elévülhetetlen érdemei voltak a vezérigazgatónak, Frommer Rudolfnak, aki gépészmérnökként maga is tervezett fegyvereket, s találmányai kontinensünk húsz országban élveztek szabadalmi védettséget. A korszak jeles puskaművesei közül ide kívánkozik Dotzauer Károly, Halwa Sándor, Gyurusz György, Zubek Bertalan neve, akik – a „Skaba és Plükl” vagy „Oszvaldik és Hofbauer” műhelyekhez hasonlóan – kizárólag megrendelésre építettek söréteseket, golyósokat, vegyescsövűeket, és inkább csak javítottak, valamint kereskedtek.
Azután jött a pokol, a II. világháború és Budapest ostroma, majd a szovjet megszállás. S noha a hazai vadászfegyvergyártás ezt követően még egyszer felébredt csipkerózsikaálmából, ma már sajnos csak egy (vagy több) letűnt kor dicső emlékeként gondolunk vissza rá. Reméljük, hamarosan eljön az az idő, amikor a múlt helyett ismét jelenidőben beszélhetünk róla…
Kovács László
A cikk a Magyar VADÁSZLAP 2022. áprilisi számában jelent meg.
