Csett!
Ma már másodszor hallom e hangot!
Talán a zongora húrja pattant el a földszinti ebédlőben?
Nem!
Vagy a kis ökörszem szólt párjához a kerítés menti sövényben?
Az sem!
Annak lágyabb a hangja.
Pedig ezt a csettenést másodszor is meghallottam, mikor a nyitott ablakon át a cseresznyefák virágba borulását néztem.
És ott a sövényen túl, az árokpart zöld pástján, megláttam a májusi genciánák száz meg száz égszínkék virágának mosolyát, amint az égen futó kis felhőfiúk bohó táncaiban gyönyörködtek!
Halvány cseresznyevirágok, égszínkék nevető szemek.
Ilyenkor, május elején, vállunkra kaptuk a nehéz hátizsákot és a hűséges puskát: neki a havasnak, ahol ilyenkor szilaj szélfiúk vad nótákat dalolnak, és viharverte öreg fenyők rosszallóan csóválják mohaszakállas koronáikat.
Ahol a deres hajnalokon a kiskakas szerelmi dala dobol a nehéz havasi csöndbe.
Még sötétben térdig érő áfonyabokrok tövében lapultunk. Fölöttünk üvöltve száguldott a vadul nyargaló északi szél, velőnkig hatolt, és megvacogtatta fogainkat.
Megharagudott, hogy a hajnalok forró hangú énekesének tánctermébe merészkedtünk halált osztó, gyilkos szerszámmal. Most a kiskakas helyett ő fütyülte zordon nótáit, amelyeket a nagy Szarmát-síkságon útközben fölszedett.
Az északi oldalról átmentünk a délire.
Itt szélcsend volt, és a nap sugarainak első melegében kinyújtottuk dermedt karjainkat.
Ruk, ruk, ruk, rukruru!
Szólt a kiskakas!
Vagy háromszáz lépésre oldalt, egy fenyő koronájában leeresztett szárnyakkal és kifeszített sarlós legyezővel szembenézett a nappal, és önfeledten, szerelmesen danolt.
– Ide csábítom a bohót, erre a derékban törött száraz fára fog leülni, de nyomban lőj, mert minden tollán egy szem figyel! – fordultam vadásztársamhoz.
Nótára nóta a válasz. Lágy hangú, szerelmes, epekedő.
A kiskakas a fenyőkoronán szembefordult.
– Vigyázz! Most fog ide szállni! – hangzott az intelem.
– Gakk, gakk, gakk, gakk – csábított a jércehang.
A kiskakas fölrebbent és jött!
Jött gyors szárnyevezéssel, a száraz fenyőre gallyazott, és nyújtott nyakkal betolakodott vetélytársát kereste.
– Csett! – pendült mellettem a föllázadt és az engedelmességet megtagadó puskacső.
Csett
Harmadszor hallom e pendítést. Már ismerem az eredőjét!
Nem a zongora húrja szakadt el a földszinti ebédlőben! A kis ökörszem sem csattog a sövény sűrűjében!
Ott hangzott el a havason, a kiskakas nótás tánctermében, egy májusi reggelen, mikor lent a völgyben már nyíltak a halvány cseresznyevirágok, és a gyep zöld pástján égszínkék genciánák mosolyogva nézték az égen futó kis felhők bohó táncait.
Egy májusi reggelen!