Lassan jött az este. Valahonnét a hegy egyik mély völgyéből indult, végigcsordogált a patakmederben, és szétömlött az addig napfényben fürdő hegy lábánál. A gyümölcsfák szürke kabátot húztak magukra, a drótkerítések összeolvadtak a félhomállyal. Valahol messze, a határ mellett egy őz riasztott, és az oldalból távoli reccsenés jelezte, hogy életre kelt az erdő.
Áron felkapta a fejét. Egész nap ez a két hang jelezte számára, hogy vad is mozog a területen. Végigbújta az alsó körzet összes ismert helyét, csúszott a váltókon, leskelődött a dagonyáknál, nyomozott a búzatáblák, napraforgók mentén: eredménytelenül. Friss jelekre nem akadt… a dagonyában a víz tisztán, érintetlenül csillogott , a fák törzsén szétkent sár pergősre és keményre száradt, a gabona melletti nyomok pedig többnaposak voltak. A nap melegen tűzött egész nap. Dél körül jött néhány felhő, de az átmeneti enyhülés után a hőség még inkább fárasztónak tűnt. Vize és elemózsiája elfogyott, hiába töltött e fel az ismételt beírás során a készleteket. Úgy gondolta, hogy az arasznyi kolbász, két szelet kenyér, tábla csokoládé elég lesz a nap maradék részére, mégis, mikor az elágazáshoz ért, és letelepedett a farakás árnyékába, tíz perc alatt az egészet befalta.
A mindennapi munkában megfáradt szervezet nem szokta még meg a naphosszat tartó sétát, hegymászást, bozótjárást, gyomra gyorsan és követelőzően nyelte el a kis zacskó tartalmát, és Áron bizony tudott volna még enni, ha van mit. Összesöpörte a morzsákat – hiába volt erdőn – aztán elkortyolta a maradék vizet, összekulcsolta karjait és hátradőlt. A falu legalább két óra járásra van tőle. Nem is emlékezett, mikor barangolt ennyit a területen. Délelőtt óta csak ment előre, maga sem tudta hova. Egyik csúcs a másik után maradt el mögötte. Nem sietett. Élvezte a cserkelést, lassan, megfontoltan haladt, sokat várt és hallgatózott: mégsem látott semmit. Az őz riasztása és határozott reccsenés volt, ami észhez térítette. Körülötte alaktalan tömeggé álltak össze a fák. Az út kanyarulatát már nem is látt a, és mintha a fák csúcsa pislákolt volna, az első csillagok is felragyogtak felette.
Sóhajtott egyet. Nehezen szedelőzködött össze. Lábai tétován indultak meg a hazafelé vezető úton. Pontosan tudta, merre kell tartania, hol kellene rövidítenie, hogy hamarabb ott hon legyen, ám testének összes izma élénken tiltakozott az újabb hegymászás ellen.
Inkább a hegy dereka mellett körbefutó utat választotta, azon hosszú, ám nem megerőltető meneteléssel elérheti a falut. Otthon már várja a kényelmes ágy, a ciripelő tücskök zenéje mellett elköltött vacsora, és az ezüstös holdfényben kavargó szivarfüst. Ám mindez még messze volt. A puska húzta a vállát, a hátizsák hozzáizzadt a hátához, és monoton lépteinek egyhangú zaja elálmosította.
Az elágazáshoz érve megállt. A patak sustorgása csendesedett kissé, és a völgy fejénél szélesedő kis réten feltűnt előtte a nagyvadetető. A zsúptetős épület körül ezüstös pára úszott. A vízfolyás itt meglassult kissé, egyik ága körülfolyta a nagy építmény egyik lábát, hogy aztán egyesülve a főággal a völgy végi kis vízesésen átbukva, a kimélyült mederben folytassa útját. Áron körbejárta az etetőt. Fellendült az egyik gerendára – combjába égetően hasított bele a fájdalom – majd felhúzta magát, és beszimatolt a padlásra. Tavalyi nyár illata és a széna langyos ölelése hívogatta. Szétnézett. Nem tudott továbbmenni. Feltette a puskát, beljebb tolta, aztán nagy szusszanással felhúzódott a sötét tárolóba. Megkönnyebbülve dobta le a hátizsákot. Kivette a tartalék pulóvert, ráhajtogatta a zsákra, majd a feje alá gyűrte. Lábát befúrta a zizegő széna közé, kezét összekulcsolta mellén és hátradőlt. Hallgatta az éjszakát. Alatta csendesen csobogott tovább a víz. A meleg, szénaszagú homályban meglassult a szívverés, elnehezültek a pillák. Lába megrándult még egyszer, mikor képzeletben biciklire pattant, hogy elkerekezzen valahová messzire, ahol kombájn zakatol, száll a por, tűz a nap és száraz, zizegő fű között bujkálva keres horgászhelyet a csatornaparton egy rövidnadrágos kisgyerek. Elaludt…
Álmából disznóvisítás ébresztette. Felkönyökölt. Hirtelen nem tudta hol van, keze tétován kereste a kapcsolót, de mikor másodszorra markolt a széna közé, magára talált. A lécek között már átszüremlett némi fény. Hajnalodott … Végigaludta az egész éjszakát, mozdulatlanul. Combja ugyan sajgott még, és szomjúság is kínozta. De feje kitisztult, már nem kínozta a fáradtság. Első gondolata az volt, mikor aludt utoljára ilyen jóízűt. A disznók csak ezután következtek.
Lassan hasra fordult. A konda – mint a hangokból vélte – előtte mozoghatott. A komoly, mély röffenések és morgások közé vékony malachang hasított néha, aztán csend lett.
Óvatosan előrébb kúszott, és kilesett a lécek között. Alatta-előtte hatalmas koca körvonalait vélte felfedezni, aki az etető árnyékába húzódva figyelte népes családja játékát. A patak szélén három süldő turkálgatott a hajnali derengésben, körülöttük szétszóródva még két kisebb koca és számtalan kisebb-nagyobb malac zsizsegett.
Áron elmosolyodott. A vastag disznószag betöltötte az egész padlást, és ez, meg a halk röffenések az ébredő falu képét varázsolták a vadász szeme elé. Egyre jobban világosodott. A reggel még messze volt ugyan, de ha Áron lejjebb hajolt, a hegy teteje már kirajzolódott a világosodó égbolt előtt. A disznók lassan, de biztosan távolodtak. Nem gyanítottak semmit.
Áron hátrébb húzódott. Előtúrta a keresőt, begyűrte a pulóvert a hátizsákba, és kirázta a szénát a hajából. Lassan csúszott a padlás nyílásáig és kinézett. A konda balra volt tőle, szétterült az egész patakmederben, és lassan poroszkálva haladt a völgy végében lévő sűrű kökényes felé.
Áron elgondolkodott. A süldők közül kényelmesen lőhetne egyet. Az jobb szélső, kicsit világosabb emse most jól is állna, gondolkodott el, de aztán eszébe jutott a faluig tartó hosszú út, a kötél végén tehetetlenül lógó ernyedt test, és felhagyott a gondolattal, hogy disznót lőjön. Nincs is nála kötél – jutott eszébe és ez végképp eldöntötte a vad sorsát.
Mikor az utolsó sertevad is eltűnt a kanyarban, lemászott. Nem akarta megriasztani őket, mert akkor a vad rohanás a környék más vadjait is elriasztaná, és ő látni szeretett volna még, habár már így is sokat adott ez a reggel. Áttúrta még egyszer a zsákot, mert valami nyomta a hátát, miután felvette, és örömmel vette észre, hogy az egyik belső zseb alján lapul még egy szelet, szétnyomott csokoládé. A csomagolás felirata már olvashatatlanná mázolódott , maga a szelet is alaktalanná nyomorodott a ki tudja mennyi idő alatt , amíg Áront kísérgette magányos sétái alatt, de édes volt, és lágyan olvadt szét a szájában… már csak egy kávé hiányzott . A férfi elégedett volt. Körülötte lassan dalra keltek a madarak, és fent a hegyoldalban barna tömeg mozdult.
Lassan odaemelte a keresőt. Két bika haladt felfelé a szálasban a patakmeder felől. Bizonyára a disznók riaszthatták meg őket. Kecses mozdulatokkal vonultak a gerinc felé, nappali pihenőhelyükre. Áron ismerte azt a helyet, ahol a környék szarvasai meg szoktak feküdni ezen a hegyen, és a bikák pont arra tartottak. Már azon volt, hogy utánuk cserkel, és közelebbről is megszemléli őket, amikor balra tőle, a fenyők között mozdulat kapta meg a szemét. Csak egy villanás volt, mint mikor a száradó ruhát meglebbenti a szél, de mégis felkeltette a figyelmét. Róka surranhatott?
Nem… őz mozgott a kidőlt fák között. Háttal állt, de a tükre és a viselkedése elárulta, hogy bak csipeget ott.
Áron csendben összegyűrte a csokipapírt, és a nadrág oldalzsebébe csúsztatta. Állított kicsit a messzelátón, megkereste a vadat. Keze remegni kezdett, ahogy a lencsék előrajzolták a bak alakját. Jobb száron szépen gyöngyözött, sötét villa, a bal száron hófehér nyárs, és közvetlenül a rózsa felett előmeredő kis ág… Hangosan szuszogott, amíg a vadat figyelte. Szívverése meggyorsult. Az őz lassan csipegetve haladt előtte. Áron meghúzta a hátizsák vállpántját, ellenőrizte a puskát, elindult. A távcsövet mellkasára szorítva lassan leereszkedett a víz mellé, és az egyre mélyülő mederben próbálta lopni a távolságot.
A vad nyugodtan vonult előtte, majd mindinkább felette. A vadász sűrűn távcsövezve, meg-megállva követte. Az agancsot egyre közelebbről tudta szemügyre venni. Bizony, az olyan volt, mint amilyennek távolról vélte: különleges és gyönyörű. Az őz nem sejtett semmit.
A napfény már elöntötte a hegyoldalt, de lent a patak által vájt mélyedésben még szürkeség volt, és nyirkos hideg. A bak egy napsütötte foltra ért, és megállt. Átnedvesedett csuháján megcsillantak a vízcseppek. Áron óvatosan levette nyakából a messzelátót, és lassan, vigyázva feltámasztotta a puskát a patakmeder szélére. A szálkereszt a vad oldalán imbolygott, amikor a férfi eszébe jutott, hogy a puska agya a köveken nyugszik… Gyorsan lekapta fejéről a kalapot, és a puska alá gyűrte. Újra megkereste a bakot. Az közben arrébb lépdelt, és farral a vadász felé fordulva csipegette egy bokor hajtásait.
Áron zihálva figyelte. Ám ahogy minél tovább nézte a felette mozgó vadat, lassan megnyugodott. Szíve zakatolása alábbhagyott, karjai megnyugodtak, és ahogy nézte a táplálkozó őzet, az egymásra zuhanó percek úgy rohantak el mellette, mint a patak, amelynek medrében ácsorgott. Aztán keresztbefordult. Csak állt, és nézett, valahová a messzeségbe, a nagy vadetető felé. Áron ujja lassan meggörbült, miközben meghúzta az elsütőbillentyűt…
