Életének 77. évében elhunyt Homonnay Zsombor újságíró, a Magyar VADÁSZLAP egykori szerkesztője. Honlapunkon egy 2006-ban megjelent, vele készített interjúval búcsúzunk egykori munkatársunktól.
Emlékét kegyelettel megőrizzük, nyugodjon békében!
Ha Homonnay Zsombor neve után egyetlen címet, rangot kellene odabiggyeszteni, hogy ki is õ valójában– nagy gondban lennék. Mert az kevés, hogy a Magyar VADÁSZLAP olvasószerkesztője… annál sokkal több! Amikor megkaptam a megbízást, hogy készítsek vele interjút, pontosan tudtam, igen nagy fába kell vágnom a fejszémet. Kalandos életútja, színes egyénisége, utánozhatatlan humora, szerteágazó ismeretei miatt már-már megoldhatatlan feladatnak tűnt, hogy ebbe a beszélgetésbe belesűríthessük mindazt, ami őt jellemzi. Ha csak részben fel akarnánk sorolni, amit négy évtizedes pályafutása során a magyar vadászat, vadgazdálkodás és a hazai vadászok érdekében tett, valószínűleg megtelne vele ez a lapszám. Homonnay Zsombor – vagy ahogy a szerkesztőségben szólítjuk: Papa – a napokban ünnepelte hatvanadik születésnapját. Ebből az alkalomból – munkássága elismeréseként – május 20-án, Balatonmáriafürdőn, a Vadászati Kulturális Egyesület vadászmajálisán megkapta a VKE arany „Túzok-toll” életműdíját.
– Egész életed a vadászatról szól. Honnan az indíttatás? Hogyan kerültél kapcsolatba a vadászattal?
– Édesapám ornitológus, zoológus – és vadász volt. Tizenévesen gyakran elkísértem őt vadászataira, gyűjtőútjaira, ahol személyesen találkoztam többek között Széchenyi Zsigmonddal, Studinka Lászlóval, Szigethy Kálmánnal, Szederjei Ákossal és Homoki-Nagy Istvánnal. Közöttük nőttem fel, közöttük szívtam magamba a vadászat tudományát és tőlük sajátítottam el a vadászias viselkedés alapvető szabályait. Természetes, hogy ilyen „tanítómesterek” között egy életre elköteleztem magamat a vadászat mellett. Még iskolába sem jártam, amikor már kívülről kellett fújnom az összes madár latin nevét. Apámmal másként nem is lehetett „szót érteni”. „B” listára kerülése és kirúgása előtt a Természettudományi Múzeum igazgatója volt. Amikor 1956-ban leégett a múzeum, az összes míves fegyvere, amelyet a dolgozószobájában rejtegetett, folyékony higanyként olvadt össze. Akkor láttam apámat – először és utoljára – zokogni. Rögtön megértettem, hogy mit jelentenek egy vadászembernek a puskái.
– Úgy tűnik, már fiatalon is céltudatosan készültél erre a pályára…
– Azért ez nem volt ennyire egyszerű. Három gimnáziumot használtam el, illetve rúgtak ki, mire leérettségiztem, így a továbbtanulásra esélyem sem volt. Akkortájt a zenélésnek éltem, évekig a Liversing nevű rock-együttesben doboltam, ez pedig a tanulás rovására ment. Az iskolai bandaként induló zenekar gyorsan kinőtte a gimnázium falait, országos népszerűségre tett szert, és ez volt az első magyar rock-együttes, amelynek a tevékenységét betiltották. Az együttes felbomlását követően eladtam minden szerelésemet, végleg felhagytam az egésszel, megnősültem és állatkerti ápoló lettem a Fővárosi Állat- és Növénykertben. Közben elvégeztem Sopronban az első felsőfokú vadgazdálkodási tanfolyamot. Ezt követően a Szabolcs megyében lévő Kemecsei Állami Gazdaság fácán- és fogolytelepét vezettem. Akkoriban született a leányom és fiam. A család Pesten volt, én viszont csak két-háromhetente tudtam hazalátogatni hozzájuk. 1969-ben Studinka Laci bácsi – atyai barátom – invitálására lettem a világkiállítási irodán a trófeacsoport előadója. Feladatom – kollégáimmal együtt – a bemutatásra kerülő több mint hatezer trófea pontos nyilvántartásba vétele, bírálatra való előkészítése volt. A kiállítás hatalmas iskola volt, sokat tanultam, és mindenkit megismerhettem, aki ebben a szakmában számít. A sikeres világkiállítás bezárását követően áthelyeztek az akkor létesített Telki Vadbiológiai Állomásra. Feladatom a MÉM által adott kutatási témák gyakorlati megvalósítása volt, bejárhattam az egész országot. 1976-ban végeztem el a főiskolát, Hódmezővásárhelyen. Ugyanebben az évben a kutató állomás a Gödöllői Agrártudományi Egyetemhez került, s ekkor neveztek ki a babati 3200 hektáros vadászterület nagyvadas területfelelősévé.
– Az ember azt gondolná, hogy célba értél. Azt csináltad, amit szeretsz. Jó állásod volt, kiváló élőhelyi adottságokkal rendelkező területen dolgoztál. Hogyan lett belőled mégis újságíró?
– 1979-ben személycserék voltak, de szakmai nézeteltéréseim is akadtak, így váltanom kellett, amit sohasem bántam meg. Fodor Tamás, aki korábban a vadbiológián a főnököm és barátom volt, akkor már a Nimródnál dolgozott és az ő ajánlásával kerültem én is a szerkesztőséghez. A főszerkesztőt, Csekő Sándort – akivel immár huszonhét éve „boldogítjuk” egymást – már régebbről ismertem, a Pilisben többször szalonkáztunk együtt. Az újságírásról persze fogalmam sem volt, de mivel szakmailag felkészült voltam, úgy gondoltam, hogy ezt majd zsurnalisztaként kiválóan tudom kamatoztatni. Az újságírókról korábban kialakult bennem egy kép: azt gondoltam, hogy egész álló nap kávéházakban ücsörögnek, kötetlen munkaidejük lévén reggelente úszni járnak, és egyáltalán semmire sincs gondjuk. A valóság persze egészen más volt. Még ott sem voltam a lapnál, amikor egyik este vagy 11-kor megszólalt a telefon. Csekő hívott és azt kérdezte, át tudok-e ugrani hozzá. Kissé meglepődtem, de álmosan, otthagyva csapot-papot felkerestem. Egy üveg konyakkal fogadott és azt mondta, csak meg akart győződni arról, mennyire lehet rám számítani, hajlandó vagyok-e éjnek évadján is „hadba szállni”, ha kell. A próbatétel sikerült… Ezek után azonban még számtalan előre nem várt akadályt kellett leküzdenem. A vadbiológián eltöltött nyolc év alatt szakmai ártalomként „rám ragadt” a tudományos szakzsargon, a „bikkfanyelv” és azt hittem, hogy ezt az egyszerű olvasók ugyanúgy értik majd, mint a szakemberek. A szerkesztőségben felvilágosítottak, hogy ez nem egészen így van. Ekkor jött az azóta csak „kék, lila és vörös korszaknak” nevezett időszakom. Az írógéppel megírt és leadott anyagaimat ugyanis a drága, jó néhai Morvai Pisti irodalomtanár – olvasószerkesztő barátom kék és lila, a főszerkesztő pedig piros tollal javítgatta át, és alaposan „kidekorálva” dobta vissza átdolgozásra. Hamar rá kellett jönnöm, hogy a vadász-újságírónak nem elég szakembernek lennie, amit tud, azt vagy közérthetően tovább kell tudni adnia az olvasóknak, vagy csak magának írogat. Sok-sok átvitatkozott éjszakát követően, bevallom többször megfordult a fejemben, veszem a kalapomat, és hagyom a fenébe az egészet. A csapat viszont nagyon hiányzott volna… a tizennégy tagú szerkesztőségnek akkoriban olyan nagynevű munkatársai voltak, mint Fodor, Csergezán, Studinka, Nagygyörgy vagy Saly Géza.
A „szeri” – ahogy mondtuk – egyben szellemi műhely is volt. Nekem kellett tehát alkalmazkodnom és ez végül – ha nem is ment valami könnyen – sikerült.
– Nyilván nemcsak a szerkesztők, hanem egyéb „felettes szervek” is beleszóltak a lapkészítésbe. Habitusodat ismerve ebbe nemigen törődtél bele…
– A szó szoros értelmében vett cenzúra akkor már nem működött, de tudtuk a korlátainkat, ismertük a határokat. Én persze gyakran feszegettem azokat, örök rebellis voltam, sorozatban akadtak kisebb-nagyobb balhéim. Tudósítóként utaztunk például Bulgáriába, 1981-ben a Plovdivi Vadászati Világkiállításra. A látványos megnyitóünnepségen Nagygyörgy Sándorral – vesztünkre – felmentünk fotózni az egyik pavilon tetejére. A biztonságiak valószínűleg terroristának néztek bennünket, megrohamoztak, és úgy összekötöztek, mint a prágai sonkát. Természetesen itthon sem maradt el a felelősségre vonás, nagy port kavart ez a kis „diplomáciai” ügy. A tudósítás pedig olyan jól sikerült, hogy az „über és óber elvtársak” be akarták zúzatni a lapot, de a barátaink segítségével 36 óra alatt szétszedtük a 45 ezer újságot és a nyomda a négy – elvárások szerint átalakított – oldalt újra nyomta. Persze, voltak szakmai természetű vitáim is a lapgazda MAVOSZ egyes vezetőivel is, ennek ellenére hagytak dolgozni.
– Miért jöttél el a Nimródtól?
– Amikor 1989-ben Csekőt eltávolították a Nimród éléről, sztrájkba léptünk, nem írtunk egy sort sem. Ezek után nekünk is fölmondtak. A munkaügyi pert megnyertük ugyan, de finoman szólva „nemkívánatos” személy lettem. Még nimródosként – igaz álnéven – már elkövettem egy pár cikket az 1991-ben alapított Magyar VADÁSZLAP-ban, majd ahogy lehetett, otthagytam az államilag irányított Nimródot.
– Létezik újságírói ars poeticád?
– A kezdetektől fogva – a szakmai hitelességen kívül – nagyon fontosnak tartom és kényesen ügyelek a vadászati szakkifejezések, a vadásznyelv pontos és helyes használatára. Nagy tanítómestereim erre okítottak. Az elmúlt évtizedek tapasztalata alapján vallom, hogy ha valaki leír valamit, akkor azért a felelősséget vállalnia kell. Ezért olykor egy egyoldalas cikkhez akár több kilós bizonyító erejű háttéranyagot, ellenőrzött információt kell összelapátolni és archiválni. Ha pedig valaki valamiben téved, be kell látnia a hibáját, lehet, és kell is a „bal csővel” helyesbíteni. Mára szép lassan eljutottam oda, hogy már nem keresek témát, a témák keresnek meg engem.
– Alapító tagja vagy a Magyar Madártani Egyesületnek, te vagy a Vadász Könyvklub elnöke, gyűjtöd a vadászkönyveket, vadgazdálkodási szakértő vagy … és még sorolhatnánk. De hogyan lettél vadász?
– Megszállott légpuskásként, madarászként, solymászként kezdtem, még az ötvenes években. Az első igazi vadamat – egy fácánkakast – 12 évesen Köveskuthy Imre bácsi, szintén apai barátom szolgálati sörétes puskájával lőttem. Az a nap életem meghatározó élménye volt, máig is emlékezetes maradt. Saját puskámat – egy 16-os Lampartot – először 1967-ben vehettem a kezembe. Néhány év múlva egy vadászbarátomnak köszönhetően területes vadásztársasági tag lettem a Pest megyei Táborfalván. Ennek a társaságnak később 15 évig elnöke voltam. A hetvenes évek elején csak vonattal jártunk vadászni, a hajtás kezdetét is a szerelvény érkezéséhez igazították. Leginkább már akkor is az apróvadas vadászatokat kedveltem, elsősorban a jó társaság, a hangulat miatt. Egy-egy szép hajtásnap végén a barátokkal, vadásztársakkal együtt örülni a terítéknél, számomra az az igazi. Külföldön keveset vadásztam. Ausztriában, Tirolban lőttem mormotát és Erdélyben négy dámbikát. Isten igazából itthon, Magyarországon szeretek vadászni.
– Részt vettél a magyar vadászok Etikai Kódexének létrehozásában, és számtalan szakkönyv társszerzője, lektora voltál. Nem gondoltál arra, hogy saját könyvet is írj?
– Majd lapzárta után, ha ráérek… Egyelőre jócskán van elfoglaltságom. Azt gondoltam, ha betöltöm a hatvanat, lesz majd időm vadászni és talán belekezdek egy önálló könyv megírásába is. Rengeteg – akár több kötetre való – anekdota, történet van a tarsolyomban. De amíg bírom erővel, továbbra is újságíróként igyekszem a nyilvánosság erejével védeni a magyar vadászok érdekeit.
Wallendums Péter
