Hétvégén kaptuk a szomorú hírt: elhunyt Móré János, egykori Hajdú-Bihar megyei fővadász, vadászati felügyelő, aki a pályafutását hivatásos vadászként kezdte. Korábban rendszeresen publikált szakmai cikkeket a Magyar VADÁSZLAP-ban, és számos szépirodalmi alkotása is megjelent az újságban. Az „Utolsó rókám története” című írásával szeretnénk búcsúzni tőle, mely 2009-ben került az olvasók kezébe. Emlékét kegyelettel megőrizzük, nyugodjon békében!
Nem, nem adom még el a puskáimat, egyszerűen megfogadtam, több rókát nem lövök. Mielőtt leírom az indokot, el kell mondanom, hogy volt idő, amikor gyűlöltem minden nemzetségét a vörösfrakkosoknak, de annak is oka volt.
Kezdő erdész koromban, miután kiköltöztünk feleségemmel az erdészházba, kaptunk anyósomtól kettő híján száz, már tollas csibét. Nem részletezem, egyetlen kis kakas maradt a csibékből, a többit elvitte valami. A kis kakas már az első nap felgallyazott a tyúkokkal a kerítés melletti bokrokra éjszakázni, ezért úgy véltem, hogy valami földön járó csirketolvajjal van dolgom, de mire időm engedte, és megtaláltam a közeli rókakotorékot, már túl voltunk a csibék miatt kapott nyelve-levesen is. Ha a finom rántott csirke elmaradt élvezete is eszembe jutott, hát az tényleg gyűlölet volt.
Életem nagy részében szenvedélyesen vadásztam rájuk, de sokat nyomott a latban a bőrükért kapott jelentős összeg is, hiszen egy szépen lőtt téli rókabőrért annyi pénzt kaptam, mint a fele fizetésem volt akkoriban. Mentem hát utánuk, vitt a fiatalos hév, nem gátolt a benzin és a lőszer ára, és az sem volt utolsó szempont, hogy a reflektoros vadászatok kapcsán szinte teljes képet kaptam területem őz- és nyúlállományáról.
Volt más haszna is a rókák miatt eltöltött éjszakáknak, a tilosban járó emberrel is hamar összefutottam ilyenkor, aminek a haszna még nagyobb volt. Így találkoztam először – igaz utoljára is – az oldalkocsiban utaztatott agárral, mely a motor reflektorával elvakított vadra akkor lett kitéve az oldalkocsiból, amikor már biztos volt a siker. De találkoztam cseppet sem egyenes úton járó egész szekér lucernaszénával, és stráfkocsinyi frissen tört kukoricával is, nem is egy alkalommal, hasznos volt hát a róka vadászata ilyen szempontból is.
Később egy munkatársam jóvoltából elérkezett a kutyás vadászat korszaka. Rengeteg kotorék lett megsemmisítve, és csodálatos élmény volt a téli ugrasztás akár kotorékból, akár nagybálás szalma- vagy szénakazlakból, melyekben szinte mindig találtunk lakót. Ehhez azonban kutyák kellettek, méghozzá kipróbált, nagyvérű, de mégis kezelhető kutyák, melyeknek idomítására születni kell a gazdának is. Nekem megadatott, mivel olyan jagdterrierjei voltak a munkatársamnak, amilyennel azóta sem találkoztam.
Nagyon tudtam annak is örülni, ha egy nyúl-, vagy fácánhajtásban karikára sikerült lőni egy-egy ravaszdit, de ezzel azt hiszem, minden vadász így van. Megfigyeltem, hogy ha a hajtás végén fellegekben ment is a kakas, valamelyik égetnivaló hajtó elkiabálta magát, hogy róka előre, mehetett a fácán, de mehetett volna akár a hétfejű sárkány is odafent, az elálló puskások mind a bokrok alját lesték, hátha…
Nem szerettem a rókát ezekben az időkben sem, ugyanis a kotorékok kiásása kapcsán nemegyszer találtunk az őzek ellésidőszakában gidáknak maradványait, a fácántyúk, a nyúl szinte mindig megtalálható volt egy-egy ilyen alkalommal.
Én elhiszem, hogy a rókának is élnie kell, és azzal, hogy leginkább a beteges, csökött állatokat ejti el, talán hasznosan avatkozik be a nagy körforgásba, de a vadgazda mindig felülkerekedett bennem, és a nevelt fácánok kibocsátását megelőzően törekedtem „rókátlanítani” a környéket.
Aztán kezdtek meglassulni a harag és pusztítani vágyás szikrái, és egy nyári napon nagyot változott a véleményem.
Aratáskor történt, már az utolsó fogásokon haladt a kombájn, én pedig szokásomnak megfelelően az utolsó sorok végén, a dűlőúton vártam, töltött puskával. Ugorhatott ilyenkor sok minden a kombájn elől a puskacső elé, akár disznó, de többnyire róka, vagy valamilyen más kártevő. Most is kilódult egy róka pár méterrel a gép előtt, azt még érzékeltem, hogy valami nincs rendben a fejével a komának, de a célzott golyót már útjára engedtem, és fel is hengeredett a róka, ahogy a nagykönyvben írva vagyon…
Aztán amikor odamentem, és láttam, hogy négy hörcsög volt a szája körül, már nem is örültem. A csapzott szőrű anyaróka négy hörcsögöt vitt volna a fiainak. Egyből eszembe jutott Firbás tanár úr nagy igazsága, hogy augusztusban egy róka már több hasznot hajt, mint két rossz agronómus. Akármeddig gondolkodtam, ezt nem lehetett cáfolni, hiszen természetes körülmények között a vadállomány ilyenkor már régen túl van a szaporodási időszakon, viszont a rágcsálók egy-egy száraz évben ilyenkor már nem tudják, hogy hol tartanak a szaporaságban.
Ezután már szinte mindig elengedtem a rókát, és miután már nem közvetlenül foglalkoztam a vadgazdálkodással, inkább elnéztem egerészésüket, vagy az anyaróka gondterhelt keresgélését a füléig érő harmatban egy-egy pocok, vagy hörcsög után.
Szeptember utolsó napján őzbak elejtése okán ültünk fel egy magaslesre. Hamar este van már így szeptember végén, alighogy felgallyaz az ember, máris bukik a Nap, lehet gyönyörködni a vörössé váló utolsó sugarak által megvilágított búcsúzó levelekben, és a szálló ökörnyál bohém utazásán. Valahogy a szemközti erdőrész aljába tévedt a szemem, és egy fehér villanást véltem felfedezni a bokor sötétjében. Odakaptam a távcsövet, amely egy rókát hozott a látómezőbe, amint egy kimagasló avarhalmot dagaszt mellső lábaival, minden mozdulatára külön életre kelt jókora vitorlája végén a kis fehér szőrpamacs. Később hatalmasat ugrott, és kicsit arrább folytatta a lehullott levelek dögönyözését. Átadtam a távcsövet nejemnek, és ő is mosolyogva gyönyörködött a ravaszdi mesterkedésén. Jó tíz percig néztük felváltva, amikor szinte látomásként megjelent a várt őzbak. Gyors bírálat, és lövésre buzdítottam a kedvesemet.
A lövésre a bak összekapta magát, és nagybetegen az erdőbe ugrott, ezzel egyidőben, a szemben lévő erdő alól kiugrott közben bámult a golyó becsapódásának irányába.
Elkaptam nejemtől a puskát, és mivel nem tetszett a hátracsúszott lövés, próbaképpen a róka válla közepére fogtam, és lőttem. Szegényt majdnem arrébb tolta a golyó, de így remélem a puska durranását már nem hallotta.
Telefonáltam a terület gazdájának, miközben végig azon gondolkodtam, hogy vajon miért lőttem le ezt a pompás kis állatot…
Ez a kérdés azóta is sokszor felvetődött már bennem, és a meggyónt ember könnyebbségével fogadtam meg: ez volt az utolsó!
Hát így történt, és ezentúl biztos, hogy felőlem nyugodtan alhat, vagy foghat, amit akar a világ összes rókája, de van nekik úgyis éppen elég bajuk.
Svédországban a jávorszarvas-állomány felmérésének egyik fontos eleme közvetlenül a vadászok megfigyeléseire épül. Az úgynevezett Älgobs rendszerben a vadásztársaságok az első...
Rendőrök, vadászok, erdészek és természetvédelmi szakemberek összefogásának köszönhetően épségben került elő egy 92 éves asszony, aki gombászás közben tévedt el...
