Ez a nap is azon ritka vadászataim közé tartozott, amikor Nóri lányom is elkísért Ivánbattyánba. Kifejezett céllal, őzbakot lőni indultam, kompetenciaképp egy asztalos barátunknak a sok lesdeszkáért, amit egész évben rendelkezésünkre bocsátott térítés nélkül, így a dolog becsületbeli üggyé vált számomra.
Lassan gurulva érem el a faluvégi házakat, jobbra az utolsóban laknak Zámbóék, alkalmi vadszállító fuvarosaim. Házuk előtt az út szélén Annus inti le kocsimat. Megállok és kiszállok, megtudni a leintés okát. Annus szinte azonnal fennhangon darálja problémáját, miszerint ilyen-olyan szemközti szomszédja valamilyen számomra érthetetlen módon egy dróthurokkal megsebezte a család egyetlen lovának, Lacinak a csánkját. Majd ő ezt nem hagyja annyiban, kiabálja, úgy látom nem is nekem, hanem a szemben lévő ház udvarán mozgó szomszédasszonyának, kivel már közölte is, hogy állatorvost hív a költségére.
Eközben karomnál fogva húz az istállóba, hogy a saját szememmel lássam a bűneset bizonyítékát. Távolabbról megvizsgálom a beteget, elképzelhetetlen számomra, hogy jutott volna a szomszédasszony a szemben lévő porta istállójába észrevétlenül, és miért is? Erre Annus sem sejti a választ, ő csak bűnöst keres, és láthatóan talál. Gondolom, Laci az udvaron lévő irdatlan rendetlenségben, szétszórt kacatokban szedhetett drótot a lába köré. Közben Annust nyugtatva araszolok autóm felé az utcára, ahol a kocsiban ülő Nóri érdeklődik tőlem a cirkusz mibenléte felől. Közben a szomszédasszony is a kapujához siet, és doktor úr, doktor úr felkiáltással invitál magához.
Meglepődve a hirtelen kinevezésemen gyorsan körülnézek, de más doktorforma urat magamon kívül nem látva hajlok a szóra, és odalépek a hölgyhöz. Éppen tisztázni készülök a helyzetet, mikor szabályosan behúz az udvarra. Rögvest tájékoztat, hogy Annusnál valószínűleg belóg a deszka, nem komplett, dehogy rakott ő hurkot a ló lábára. Közelébe sem merne menni, és szomszédasszonya különben is mániákus idegbeteg. (Ezt én is látni vélem, diploma nélkül is.) Időnként problémát generálva maguk körül patáliázik. A hölgyet megnyugtatom, hogy én csak egy erre utazó vadász lennék, immár huszadik éve (csoda, hogy nem látott még).
A hölgy, mintha nem is hozzá beszélnék, megkér rá, ne tegyek ám feljelentést, ők nem akarnak botrányt. Hogy lássa jóindulatom, ha már kinevezett állatorvossá, közlöm vele, hogy a vizsgálat lezárult, a felek fordítsanak hátat egymásnak, és éljenek békességben.
Kifelé menet a túloldalon Annussal is közlöm a vizsgálat végeredményét, úgy látom, ő nem elégedett a döntéssel, ezért visszaülök az autóba, ahol Nóri fogad a következő kérdéssel, mikor lettél doktor úr?
A vadászházig gondolkodtam a helyes megfejtésen, ami úgy hangozna: Annus rikácsolásából a sokat látott szomszéd azt gondolhatta, hogy kelekótya szomszédja kihívta már az állatorvost, és mivel látta, hogy megáll egy autó, ami az elmúlt hónapokban nem fordult elő túl sűrűn itt a falu szélén, meg volt róla győződve, hogy ez csak a doktor lehet a kocsiban ülő fiatal asszisztensnőjével.
Ilyen előzmények után indulok az erdő keleti sarkához, egy ismert, lőhető bak kézre kerítésére. Örülök leányom társaságának, ugyanakkor tisztában vagyok nehezített helyzetemmel. Nórival ellendrukkert viszek magammal, hiszen ő a vad pártján is áll, a tizenéve folyó vadászgyerekké való nevelése ellenére, különös ambivalenciával legalább annyira szurkol a vadnak, hogy megússza, mint nekem, hogy elejtsem. A természet iránti rajongással, valamint a vizsla és munkája szeretetével nincs probléma, de a vad halálának látványa nem motiválja. Hozzáállását messzemenően elfogadva örülök a közös kirándulásnak.
Tiszta, felhőtlen, de hideg időben mászunk fel a tizenhármas lesre, kitűnő kilátással a szemben néhány kilométerre lévő palkonyai erdőre és a köztünk lévő halastavak vonalára. Élvezettel gyönyörködünk a tavak felett szálló vízimadarak változatos kavalkádjában, agyunk élő filmként rögzíti a természet rezdüléseit, mikor bal felől, jó száz méterre kilép az erdőből a várt bak. Kilépked a gazos tarlóra, és megállva figyel a tó felé. Lövésemre megperdülve, sebes iramban tűnik el az erdőben.
Nem találtad el, közli fülig érő szájjal lányom. Biztos vagyok a lövésben. Láttam, hogy a halálvágta tanúi lehettünk, de nem akarom forszírozni a dolgot, hiszen tudom, hogy Nóri nem az általa vélt hibázásomnak, hanem a vad megmenekülésének örült. A sötétedés határán, egy, a tó felől kocogó rókát vettünk észre, ezt a puska pontosságának és a dúvadapasztás fontosságának bizonyítására meglőttem.
Lemásztunk a lesről, lefotózom az ágra akasztott rókát, és a visszatörés nyomait követve birtokba veszem a gyenge, ághiányos agancsot viselő zsákmányt. Tíz méterre az erdő szélében találtunk rá.
Nóri csalódottan csodálkozva mondja:
– Pedig olyan gyorsan visszaszaladt az erdőbe!
A kizsigerelt vadat, köszönetünk mellett az eddigi segítségért, leszállítottam asztalos barátunknak, a társaság nevében örömet szerezve neki is kis figyelmességünkkel.
