Kisasszony haváról a legtöbb vadásznak a szarvasbőgés jut az eszébe. Azoknak a szerencsés jágereknek, akiknek a területén vadászható vízfelület van, szeptemberben kezdődik az igazi vízivadas idény. Este és hajnalban rendszeresen szól a puska, már ha van mire. Manapság egyre kevesebb természetes tőkés réce kerül terítékre, ezért érdemes megfontolni a pihenőnapok beiktatását, azaz a hét meghatározott napjain lehet csak vadászni. Így hosszabb ideig járhatunk ki ugyanarra a területre. Fontos, hogy szedjük össze a töltényhüvelyeket a vendégek után is. Megjegyzendő, hogy jól dolgozó vadászkutyák nélkül felelőtlenség a vízivadvadászat szervezése. Ha rajtam múlna, senkit sem engednék kutya nélkül récére lövést tenni.
A nyár végén „szabadon engedett” nevelt fácánok, foglyok jelentős része már a kibocsátóhely környékén éjszakázik, azaz a felügyeletük újabb kihívásokat tartogat a számunkra, különösen a foglyok esetében, ugyanis ők a fűben alszanak. Ebben a hónapban még zajlik a fiatal rókák területfoglalása is, ezért minden törvényes lehetőséget meg kell ragadni a távoltartásukra. Ezeken a területeken nem szabad megfeledkezni a kis szőrmés ragadozókról – nyest, házi görény – sem, mert egyetlen éjszaka alatt komoly károkat tudnak nekünk okozni. Sajnos, szinte csak csapdázással lehet védekezni ellenük.
Szeptember a kora őszi vadlétszámbecslés időszaka, ami mezei nyúl, őz esetében könnyen gépesíthető, azaz terepjáróval és keresőlámpával felszerelkezve sávos mintaterületeken megszámoljuk a nyulakat, gidákat. Mintaterület nagyságának a teljes terület tíz százalékát kell, hogy elérje. Minél nagyobb a mintaterület, annál pontosabb eredményt fogunk elérni. Az ismétlések száma természetesen sokat javít a pontosságon.
Tudomásul kell venni, hogy nem minden évben van hasznosítható szaporulat, különösen a mezei nyúl esetében, és ha ezt nem vesszük komolyan, könnyen kárt okozhatunk a törzsállományunkban. Ez egészen odáig fajulhat, hogy néhány év alatt akár el is tűnhet az állomány bizonyos területrészekről.
Szeptemberben újra előkerülnek az őzbakjaink és ilyenkor még van lehetőségünk a maradék gombnyársas bakok vadászatára. Nem kell ezt a feladatot októberre hagyni és sutaként elejteni őket, a többi között azért sem, mert törvényt szegnénk vele. Az éves tervmódosítással azonban mindenki élhetne…
Ebben a hónapban még illik kitakarítani, megjavítani az apróvadetetőket is. Az adagoló rugókat ellenőrizni, szükség esetén a takarmány szemméretéhez igazítani.
***
Ebben a hónapban három gondolat körül kell forogni az agyunknak, cselekedeteinknek. Ezek nem mások, mint a bőgés, a bőgés, valamint a bőgés!
Hol is kezdjem? Annyi minden jut eszembe hirtelen, de nézzük végig, hogyan telik (hogyan kellene telnie) egy szeptemberi nap. (Lehet, hogy én csinálom rosszul, de jó negyven napig így „élek”, aztán meg csodálkozik az ember, ha „felborul” október elejére…). A „vadgazdánk” hajnalban bőven virradat előtt körbekocsikázza a terület egy részét (közúton, semmiképp nem zavarva a vadat), hogy ráhallgasson az éjszaka kialakult csetepatékra. Ha volt kint vadásztárs az éjszaka kukoricaőrzésen, akkor érdemes vele is beszélni, hogy merre mit hallott, ezek alapján tervezni a reggeli vadászatot. Utána mehetünk a vendégért a vadászházba, vagy éppen a megbeszélt találkozóra, aztán irány a terület. Ha éppen nincs vendégünk, akkor egy-egy, még nem ismert bikának a meglesését, egy-egy jó bőgőhely feltérképezését mindenképpen iktassuk be reggelre, igyekezvén minimális zavarást okozni. A délelőtt, ha minden sikerült, akkor a lőtt bika rendbetételével, trófea-kikészítéssel, esetleg utánkereséssel telhet. Aztán talán van egy kis időnk harapni egyet, tán még pihenhetünk is pár órácskát, de délután, legkésőbb négy óra tájékán ismételten vendéggel a hátunkon vesszük célba az erdőt – vagy éppen annak szélét. Lővilág elfogytával – miután a vendéget hátrahagytuk – a lőtt bika cihelésével foglalkozunk, de ha nem volt eredményes a délutánunk, akkor sötétedés után még egy-két órácskát érdemes hallgatózni, azzal is előkészülvén a következőkre.
Azért amikor bőgés és bőgés között van egy kis időnk (és erőnk) érdemes kinézni (ha pedig nincs, akkor a szorgalmas tagságot érdemes ösztökélni) a kukoricaföldjeink mellé, ugyanis a disznóink kártétele most is javában tart. Érdekes módon az eddigi „22 pluszos” kanjaimat mind szeptemberben, „hallgatózás” közben lőttem. Hogy bátrabbak-e ilyenkor a remetéink, bízva benne, hogy ilyenkor nem az ő bőrükre megy a játék, vagy mindez csak a véletlen műve, arra nem tenném a nyakamat, de ha egy-egy aranyérmes kannal nem is, néhány érdekes információval (bőgésileg) minden bizonnyal beljebb leszünk egy-egy ilyen éjszakázás alkalmával…
Bikák után járva, a sózóinkat úgy is látjuk, hogy kell-e tölteni, ha netalán száraz, forró szeptemberünk van (és előtte a nyár sem volt túl csapadékos), akkor napközben – pihenésképpen – néhány köbméter vizet locsoljunk szét a dagonyáinkban – meghálálják szarvasaink…
Összeállította: Farkas Tibor (apróvad) és Juhász Ferenc (nagyvad)
Megjelent a Magyar VADÁSZLAP 2015. évfolyamában.
