A fácánok zöme ekkorra már meglehetősen sok puskaport szagolt, messzebbről kapnak szárnyra, röptük sebesebb, így jó alkalom kínálkozik a „sportos” toronykakasok leszólítására. Sok helyütt rendeznek vaddisznóhajtásokat és terelővadászatokat, ám fel kell hívni a puskások figyelmét, hogy a kocákat kíméljék. Páratlan élmény – ahol erre lehetőség van – a lovas szánnal való barkácsolás. A tarvadazás sem jelent azonban válogatás nélküli lövöldözést…
Januárban „szükségállapot” van a vadászterületen. Ilyenkor nincs fontosabb feladat, mint a rendszeres etetés. A későbbi vadlétszám-becsléshez az ez idő alatt összegyűjtött megfigyelések fontos támpontot nyújthatnak, hiszen az elfogyott szálas és szemestakarmány, a hóban látható nyomok, a rendszeresen használt vadváltók alapján is lehet következtetni az állomány nagyságára. A vad télen szívesebben tartózkodik ott, ahol „terített asztalra” talál, éppen ezért nagyvadjaink a nappali pihenőhelyeiket úgy választják meg, hogy onnan az etetőket a lehető legkevesebb energiafelhasználással elérhessék. Csapatba verődve jórészt a melegebb, déli oldalakon tartózkodnak. Fontos, hogy tiszta, idegen anyagoktól és szagoktól mentes takarmány kerüljön ki a területre, s ugyanilyen lényeges, hogy ne ázzon a takarmány, mert megpenészedhet. Az etetők mellé tegyünk szalmát vagy kukoricaszárkévéket, melyek fekvőhelyként szolgálhatnak. A nyulak számára mindig legyen széna az ágasokban, de lehet kijuttatni például répaszeletet vagy káposztalevelet is. A lábon hagyott vadföldek a nagy- és apróvad számára egyaránt megfelelő táplálékbázist biztosítanak. Nagyobb havazások esetén hóekézni kell az etetőkhöz vezető utakat, különösen fontos ez, ha a hó teteje kérgesre fagyott.
Rendszeresen ellenőrizzük a sózókat, szükség esetén töltsük fel nyalósóval a tavaszi hasmenés mérséklése miatt.
Az erdőkben folyik a véghasználati fakitermelés, a törzskiválasztó gyérítés, a nevelővágás. Gyakran láthatunk a favágók közelében a műszak végét váró nagyvadcsapatokat, hogy hozzájuthassanak a gallyak friss rügyeihez. A hónap legvégén hozzá kell látni a tavaszi vetéshez. A hideggel szembeni ellenállóképesség alapján előbb a tavaszi búzát, majd az árpát, végül a zabot kell földbe juttatni. Már megkezdődik a gyepek, évelő pillangósok, őszi kalászosok fejtrágyázása, a gyümölcsösökben, szőlőkben pedig már elindul a metszés, melynek során a vadnak igen jó szolgálatot teszünk, ha a levágott gallyakat kivisszük a határba.
Ebben a hónapban már nem szabadna őzsutát lőni. Ha van még elmaradásunk, akkor azt már inkább a gidákból kell elejteni. Természetesen, ha beteg, láthatóan rossz kondícióban lévő suta kerül elénk, akkor nem kell kímélni. Az őzállományt ilyenkor már nem szabadna zaklatni, mert elkezdődik bakjaink agancsépítése is.
A rókák násza javában tart és érdemes egész nap vadászni rájuk, mert aktívan keresik a szerelmüket.
Januárban, ha a talaj kőkeményre fagy, a dolmányos varjak, szarkák egyre nehezebben jutnak táplálékhoz. Ilyenkor érdemes előszedni a csali varjúinkat és alkalmas helyen lest építeni. Hasznos lehet, ha a varjúk közé teszünk egy szalmával kitömött nyúlbőrt, és úgy rendezzük a madarakat, mintha tépnék a nyulat. Fontos, hogy még sötétben rendezzünk el mindent. Nagy szolgálatot tesz egy jól hangolt nyúlsíró síp is.
A vad takarmányozása az egyik legfontosabb feladatunk. A só fontos táplálékkiegészítő télen is. A fagyott állapotban etetett cukorrépa veszélyes lehet az őzek számára. A jó minőségű szilázs aranyat ér a téli hónapokban, de ügyelni kell arra, hogy egyszerre csak keveset helyezzünk ki. Az almatörkölyhöz hozzá kell szoktatni az őzeket, mert ahol repce vagy gabonavetés van, ott nem fogyasztják szívesen.
Ha valami csoda folytán nagy hó esik, akkor a mezei nyulainkra is gondolni kell. Kézzel kötött, jó minőségű lucernaszénát szívesen elfogyasztják, ha helybe visszük nekik.
Január végén már érdemes előszedni a hattyúnyak csapdákat, mert egyre több a koslatásban elfáradt róka, amelyek táplálkozni akarnak és ideje csapdázni őket, hogy minél kevesebb maradjon tavaszra.
***
Havas, fagyos, hideg január – legalább is minden valamirevaló vadász-vadgazda erről „álmodozik”.
Társasvadászatokat tekintve, az előző év végén már át kellett mennünk a javán, de azért egy-egy jó havas hajtás, vagy terelés még megdobogtathatja a szívünket. Vadászat előtti eligazításkor illik elhangzania, hogy „a nagy tehenet, és a kocákat lehetőség szerint mindenki kímélje”. De miért is? Pattanhat fel a jogos kérdés mindenkiben. Hisz az a borjú, vagy malac ugyanúgy ott volt a decemberben lőtt tehénben, vagy kocában is. Ez igaz, de… Úgy gondolom, hogyha komoly szakmai érvekkel nem is igazán lehet a kímélet mellett szólni, akkor ilyenkor kell előjönni az emberi jóérzésnek a vadászból. Hiszen ki az, akinek tetszik, hogy amikor a zsigereket fordítja ki a szarvastehénből, akkor kifordul egy macskányi borjú is? Ki leli szórakozását abban, ha az általa lőtt kocából hat, már csíkos, fehérkörmű malac bukik elő? Remélem senki! De ne ferdítsük el ennyire a dolgokat, hisz bárkivel megesik – akaratlanul is – az ilyesmi…
Egyéni vadászatainkat tekintve ebben a hónapban már illik látni a tervünk végét, egy-egy borjúval, gidával még ki lehet kozmetikázni azt. Ha van friss havunk, vagy éppen olvadó – a lényeg, hogy meg tudjuk különböztetni az újabb nyomokat a régebbiektől –, akkor egy szép vadászati mód gyakorlásának, a csapázásnak, éppen itt az ideje. Nincs is szebb dolog, mint szikrázó havas napsütésben utolérni egy-egy tisztességes kandisznót (vagy akár süldőkondát). Óvatosan ám az egyes nagy disznókkal! Mert már előfordulhat, hogy malacozás előtt (vagy már után) álló – a kondától már leváló – termetes koca nyomára bukkanunk, úgyhogy, ha sikerült utolérnünk az „üldözöttet”, akkor nézzük meg, hogy mi van előttünk, és ne puffantsunk csak úgy bele a fekete szőrgombócba, mert érhetnek kellemetlen meglepetések a vacokból kiborított disznó felett.
Hogyha a területen van egy-egy nagyobb patak, vagy gyorsfolyású folyó, akkor érdemes néha fordulni egy száznyolcvan fokosat, és a vizslánkat az egyik, a sörétesünket pedig a másik hónunk alá kapva nézzünk ki oda alkonyat táján, hisz könnyen megeshet – tisztességes fagyok beálltával – hogy a mi mindig mozgó vizünkre komolyabb csapat réce jár be ücsörögni.
Elég is ennyit kotyognom a „szórakozás” részéről, térjünk az elvégzendő feladatokra. A takarmányozás csúcsát talán erre a hónapra kell a legjobban kihegyezni (még a következő is kemény lehet), legyen szó szemes, szálas, vagy lédús eleségről. Etetőhelyeinket (nagyságtól és vadállománytól függően) hetente legalább kétszer ellenőrizzük, és szükség esetén pótoljuk az oda kijuttatott takarmányt. Sózóinkat is tartsuk folyamatos kontroll alatt (bár logikusan a legtöbb sózó egy helyen van az etetőkkel, de illik több sózót tartani, mint etetőt). Ha a hónap vége felé már látjuk, hogy nem igen fogunk vadászni egy darabig (mert teljesítettük a teljesíthetetlent), akkor, ha van rá módunk, a gyógyszeres sókezelést (mondjuk bagócs ellen) meg lehet kezdeni.
Összeállította: Farkas Tibor (apróvad) és Juhász Ferenc (nagyvad)
Megjelent a Magyar VADÁSZLAP 2015. évfolyamában.
