Számos erdőt-mezőt járó társamhoz hasonlón magam is módfelett kedvelem a rendesen markáns, egyéni hangulatot árasztó egylövetű golyós vadászpuskákat, melyeket a „legvadásziasabbnak” tartok. Annak ellenére vélekedek ekként, hogy sokan éppen az ellenkező véleményt próbálják formálni róluk, lévén az ismétlés – egy esetleges sebzés esetén – lassabb és körülményesebb.
Nem is olyan régen felettébb érdekes és tanulságos volt meghallgatni egy egylövetűeket keményen kárhoztató, ostorozó „aktivistát”, aki azokkal szemben a legvadásziasabb puskáknak a vegyescsövűeket tartotta. S közben nem vette észre, hogy ellentmond saját magának! Hiszen a kombik és drillingek általában egyetlen golyós csővel rendelkeznek… Ritka az olyan drilling, ahol abból van kettő. S voltaképpen duplagolyósként működik, „megtámogatva” egy sörétlövési lehetőséggel. Ámbár van, aki még a duplagolyósokat is kiiktatná, gímszarvas vadászatra nézve legalábbis. Tessék csak elolvasni az 1996-ban kiadott Vadászetika I. kötetének ide vonatkozó fejezetét! Ott szerepel az a mondat, hogy: „Szarvasvadászatra sem használunk, automata, félautomata, duplagolyós fegyvereket”. Ez a kitétel alaposan felmérgesíti a józan vadászembert. Vajon mit vétettek a duplagolyósok, hogy a szerző ellenük agitál? Ha vadászetikáról van szó, miért vélik egyesek, hogy a pápánál is pápábbnak kell lenniük? Eme – szerintem fontos – kitérő után visszatérve az egylövetű golyósokhoz, ezeket két fő csoportba sorolhatjuk. Vagy a szilárdan a zártesthez (tokozathoz) rögzített, a töltényhüvely talpa mögött nyíló-csukódó, tömbzárasok közé tartoznak, vagy pedig az általában – konstrukciójukból adódóan – könnyen szétszedhető, billenőcsövű megoldásúak. Ezeken túl persze léteznek még tolózárasok is, amelyek az ilyetén ismétlőktől csupán abban különböznek, hogy nincsen bennük tartaléktöltényeket befogadó tár. S a drágábbak között akadnak olyanok is, amik egyszerre tömbzárasok és billenőcsövűek, mint amilyen a Blaser K95. Ezek mind a két főtípus előnyeit egyesítik magukban, a hátrányaik teljes kiküszöbölésével.
Nos, alighanem a legnagyobb igény világszerte az egyszerűbb kivitelű és olcsóbb billenőcsövű gavallérpuskákra mutatkozik, lévén azok megvásárlását, illetve tartását még a csekély jövedelmű vadászok is simán megengedhetik maguknak. Nem veri őket földhöz az áruk. A találóan – és nem pejoratívan! – megfogalmazott „poor man’s gun club”, avagy „szegény ember fegyverklubjába” tartozók egyik legfőbb választása az orosz gyártmányú, teljesen kielégítő minőségben készített, roppant egyszerű Baikal IZS-18 MH billenőcsövű golyós vadászpuska, amit az USA-ban a Remington cég égisze és neve alatt SPR-18-ként forgalmaztak. Ennek a felettébb érdekes, valamint cseppet sem drága konstrukciónak régebben bemutatócikket és könyvfejezetet is „szenteltem”, hiszen bízvást megérdemelte/megérdemli a közfigyelmet. Most pedig az egyik észak-amerikai kor-, egyben kartársára hívom fel a kedves olvasók figyelmét. Ugyanis nemrégiben a svédországi Kristianstads Vapenservice fegyverműhelyben és vadászboltban került a kezembe egy Henry Single Shot Rifle.
Ha amerikai Henry puskáról esik szó, akkor akarva-akaratlanul a világ egyik legelső ismétlőjére, az alsóemelőkaros, csőtáras Henry M. 1860-ra gondol az ember. Nos, a mai Henry Repeating Arms voltaképpen az ezt a legendás lőfegyvert kiötlő Benjamin Tyler Henryről nevezte el magát – akit ne tévesszünk össze a szintén a 19. század derekán alkotó skót Alexander Henry-vel –, kinek neonreklámként fénylő nevét a cég alapítói: a Brooklyni Louis Imperato és fia, Anthony Imperato vette meg, s azonnal levédte a termékeik számára. Eme egyre ismertebb cég központja Wisconsin államban, Rice Lake városban van, az összes számottevő irodájával, míg a termelés New Jersey-ben történik. Az 1990-es évek második felétől kínálják egyre gyarapodó számban és változatban a főleg Marlin-termékekre hajazó kengyelkulcsos ismétlőiket, golyós és sörétes kivitelben egyaránt. Azt tervezem, hogy a jövőben részletesen bemutatom majd a roppant érdekes Henry Big Boy kengyelkulcsos, előagytáras ismétlőjüket is, de itt és most maradjunk a Svédországban fellelt egylövetűjüknél, amire tökéletesen illik a büszke jelmondatuk, miszerint „Made in America and Priced Right”, vagyis „Amerikában készült és kedvezően beárazott”. Pontosan olyan, amire leginkább vevők a honpolgáraik, ugyanakkor ez a fegyver a külföldi vadászok figyelmét is felkeltheti. A róla készült különböző fotókat, majd a valóságos puskát is kézbe véve a legelső gondolatom az volt róla, hogy meglehetősen „szimpla darab”. Félreértések elkerülése végett, ez nem elmarasztaló kifejezés, hanem inkább a pozitívumára, a letisztult egyszerűségére utal.
Minél egyszerűbb egy fegyver, annál kevesebb a meghibásodási lehetőség rajta, bizonyos határokon belül – ezért jómagam is annál többre értékelem. A Henry egylövetű első pillantásra nézve abban különbözik hasonló vetélytársaitól – egyebek mellett a már említett IZS18-astól, valamint a Bergara Apextől, BA13-tól és a CVA Scouttól, hogy azokkal szemben nem alsó-, hanem felsőkulcsos nyitási móddal tervezték. Akárcsak a mérhetetlenül drágább Merkel K5-öt vagy éppen a Haenel Jaeger 9-et. Biztosan van, akinek ez minőséget sugall – amiben úgy általában tán még igaza is lehet, leszámítva a méregdrága alsókulcsos ferlachi „csodákat” – de gyorsan hozzáteszem, ha a céltávcsövet alacsonyra szerelik, akkor bizony valamivel praktikusabb az alsókulcs…
Visszatérve a Henry egylövetűre, a központi helyzetéhez képest akár jobbra, akár balra toljuk el a hüvelykujjunkkal a felsőkulcsot, mindkét esetben kinyitható a puska. Tehát jobb- és balkezesek számára egyaránt kedvező ez a frappáns megoldás. Egyszeres, de ugyancsak vaskos, erős ékzárolású – az orosz „kollégájához” hasonlóan. A magam részéről ugyan sokkal erősebbnek tartom a kétszeres alsó reteszelést, pláne, ha még felső Greener-zár is van a billenőcsövűn, de a Henryé is elégséges. Külsőkakasos, ami egyben a biztosító szerepét is betölti, annak középső helyzetbe állításával tudniillik nem süthető el. Direktműködésű egybillentyűs, ami sokkal jobban kiötlött, praktikusabb, mint ami az oroszon található. Lövéskor nem kell „birkózni” vele, hogy végre elsüljön a fegyver. Ami az IZS-18 MH-n vitathatatlanul praktikusabb, az az, hogy ott egy pecek felemelésével eltávolítható az előagy, s pillanatok alatt három darabra bontható a fegyver. A Henrynél azonban pecek helyett csavart alkalmaztak: ha azt kisrófolják az előagyból, akkor szedhető szét a puska. Ez kicsit „túl olcsó”, talmi benyomást kelt bennem, holott a célnak ugyanúgy megfelel, noha körülményesebb a művelet. A műhelyben kézbe fogott Henryt kétféle lőszerrel tölthetik: .357 Magnum és .38 Speciallal. Ezek elsősorban erős revolvermuníciók, melyek a kézies, könnyű kengyelkulcsos puskák „eledeleként” is népszerűvé váltak. Ám ne gondoljuk, hogy csak ilyen közeli lőtávra használatos, aránylag kis gáznyomású lőszerekhez kamrázzák a töltényűrt, mert számos más kaliberben is készítik és kínálják. Így például .223 Remington, .243 Winchester, .30-30 Winchester, .308 Winchester, .350 Legend, .44 Magnum/.44 Spl, .45-70 Government és .450 Bushmaster kaliberekben szintúgy beszerezhető. Ez a – lássuk be – nem túl káprázatos kaliberpaletta a pillanatnyi helyzetet tükrözi, könnyen lehet, hogy mire ez a cikk megjelenik, akár duplájára tágul a választék.
A puskát igen erős acélbaszküllel készítik, bár .44 Magnum és .45-70 Government kaliberekben – a többségtől elérően – bronzból alakítják ki ezt a főalkatrészt, viszont a tűzfal – érthető okokból kifolyólag – ott is acél. S azokat egyszerű egyenes agyazással, fém agytalppal látják el, így próbálnak régies, ódon kinézetet kölcsönözni a puskáknak. A többi, komolyabb kaliberűeknél amerikai diófából kialakított, pisztolyfogásos agyazást találunk, melyeknél a tus szürke gumiagytalpban végződik. A szíjkengyeltartók a szokott helyen találhatók, s persze gépi rovátkázás van az előagyon, illetőleg a markolaton is. A farészek olajozott felületűek, bár elképzelhető, hogy lakkozott kivitelben is beszerezhetők. Illesztésük a fém alkatrészekhez elsőrangú. A cső hátsó részén, felül, furatokat találunk az esetleges későbbi céltávcső-szerelék számára. Ezek az úgynevezett Weaver 82-es számozásúhoz illenek. S ami nem szokás az USA-ban: tetszetős, egyszersmind hasznos nyílt irányzékkal is ellátták.
A cső hossza 559, a fegyver teljes hosszúsága pedig 953 milliméter, míg a tömege 3,26 kilogramm. A fémrészek szép kék felületűek, kivéve persze a bronz és nikkelezett zártestűeket.
Összbenyomásom eme puskáról felettébb pozitív, mégpedig azért, mert bár igen egyszerű és aránylag olcsó, ez nem azt jelenti, hogy valami „összetákolt” holmiról van szó, sokkal inkább gondos elkészítésre utalnak az illesztések, és voltaképpen az összbenyomás is kedvező, a kidolgozás magasfokú igényességet sugall. Persze 525 dollárért azért ne várjunk Blaser K95 Luxus minőséget!
Azonban saját árkategóriáján belül minden vetélytársával szemben állja a megmérettetést. Akinek tetszik, és lehetősége adódik rá, úgy vélem, érdemes a megvételre. A magam részéről mindenképpen valamelyik peremes hüvelyű lőszerhez kamrázottat választanám, mivel az azt kihúzó alkatrész azokkal biztosabban dolgozik, mint a főleg ismétlőpuskákhoz illő hornyostalpúakkal.
Kovács László
Megjelent a Magyar VADÁSZLAP 2022. februári számában.
