Életem legszebb vadászata

Az alább olvasható írást Asztalos Gyula olvasónktól kaptuk kapitális gímbikájának terítékre hozásáról, melyre az idei bőgésben adódott alkalom a Karancskeszi Karancsvölgye Vadásztársaság területén.

„A legjobb barátomtól kaptam meghívást bőgésben gímbika vadászatra. Pénteken délután időben kimentünk, hiába a meleg, már bőgtek a bikák. Ahogy szürkült, egyre több bika bőgött, de bent a sűrűben. Amikor besötétedett egy fiatal villás jött ki hat tarvadat terelve, de nem volt lőhető, így csak gyönyörködtünk.

Másnap hajnalban hatalmas köd ereszkedett a tájra, de ez cseppet sem tántorított el nem tántorított el minket, így még sötétben kimentünk. Egy völgyben lévő tarvágást néztünk meg, nem hiába! Nyolc bika bőgött a völgyben, az egyik körülbelül 60 méterre volt, mert a nagy ködben egyszer éppen csak a testet láttuk meg egy pillanatra. Később már hiába szállt fel a köd, reggel nem találkoztunk lőhető bikával.

Megbeszéltük a barátommal, hogy délután a lehető legkorábban már kint leszünk itt, mert biztosan találnánk egy lőhető bikát a jobb látási viszonyok között. Visszamentünk hát a völgybe, felültünk egy lesre várakozni. Ezt a lesünket azonban hamar rövidre kellett fognunk, mert mint a „lakói” figyelmeztettek minket, egy darázsfészek felett ültünk. Odébb mentünk hát a völgyön, egy dagonya mellé, de síri csend fogadott minket. Ijjesztően hatalmas nagy csend. Egy borjút láttunk csak, semmi mást. Messziről sem hallottunk bőgést. Így kicsit kedvünket vesztve, de elindultunk a kocsihoz, ott kitaláltuk, hogy csak menjünk lejjebb egy völggyel, mert sosem lehet tudni. Meglepetésünkre zengett az erdő! Be is azonosítottuk, hogy melyik bika bőg legközelebbről, arra is vettük az irányt.

Pechünkre már kint volt a tarvadakkal a lekaszált réten. Behúzódtunk egy akácfa csoport mögé, de nem vettük észre, hogy szó szerint a fák túloldalán ott a vezértehén, ami egy nagy böffentéssel elvitte a körülbelül 30 tarvadat és a nagy bikát. Utánuk mentünk, de már hiába. Szürkületkor kijött még egy bika messze, de már nem tudtuk elbírálni. Közelebb meg nem jött, lecövekelt amíg besötétedett és egy helyből oda-vissza bőgtek egymásnak az én barátommal. Visszaérkezésünk után még aznap este összeraktuk a következő napi tervet.

Reggel elsők voltunk a beírókönyvnél, sötétben ki is értünk, a fasor mellett hagytuk a kocsit és igyekeztünk le a völgybe. A bikánk már bent bőgött az erdőben. Mi rábőgtünk, ő vissza, és ezt játszottuk pár percig, de nem jött ki! Majd halljuk, hogy megindult lefelé a völgyben.

Utána! Még mindig halljuk, hogy távolodik! Mivel az erdőn nem bírunk halkan átmenni, így vissza fel a tetőre, át az úton a következő völgybe, a tarvágásra, ahol előző reggel és este voltunk. Ott bőgött bent, így siettünk. Lefelé menet megláttunk egy dámtehenet és egy bikát, így kicsit megtorpantunk, nehogy elzavarják a bikát, ha meglátnak. Csendben haladtunk tovább. Pár lépés után barátom megfogta a vállamat. Ott a bika, jön át a horizonton. Gyors bírálat, lőbot le, puska fel és várjuk a megfelelő alkalmat. A dombélen megállt egy pillanatra, a fátyol ködben, belebőgött egy hatalmasat a nagy csendbe. Filmbe illő jelenet volt. Ezt követően átjött a horizonton, megállt egy pillanatra, a legjobb helyzetben.

Egy jól irányzott lövés, amit hatalmas rúgással jelzett is a bika. Felénk kezdett szaladni és körülbelül egy 100 méteres halálvágta után előttünk 40 méterre örökre megpihent az erdők királya. Vártunk pár percet, majd birtokba vettük az óriást.

A trófea páratlan húszasas, 13 éves és 9,38 kilogramm lett, amit egy aranyéremmel is jutalmaztak. Később megtudtuk, hogy ez a valaha lőtt legnagyobb bika ezen a területen.

Hálás vagyok ezért a felejthetetlen vadászatért az én arany barátomnak, Fekete Gábornak és a Karancskeszi Karancsvölgye Vadásztársaságnak is.”