Erdész volt. Erdész valahol messzi az ügösdi határban. Abból a fajtából való teremtés, amelyiknek mindig rugóra jár a jókedve. Akinek életzenéje folyvást „dúr”-ra van hangolva. Aki sohasem ereszkedik csak úgy egy-kettőre búnak, nehezen fogja a bánat, és nem sorvasztja könnyen haloványra az élet. Ilyenforma ember volt Sipos Mihály erdész is. Az arca örökös napsugárban fürdött, és a ráncokat, amik végigbarázdálódtak rajta, a folytonos derülködés boronálta oda. Agglegény volt – ami szokatlan az erdészfélénél -, az ötödik tízes felé kanyarodott már a szekere rúdja, de eddig még bizony sohasem savanyodott búra. Az életnek azokat az ösvényeit járta, ahol mindig piros rózsa nyílik, és a faágacskákon pintyőke trillázik édesen…
Volt ennek a Sipos Mihálynak egy Treff nevű vizslakutyája. A puskáján kívül legdrágább földi kincse. Okos, szép állat volt ez a „Treffi kutya”, sok hasznos tulajdonsággal megáldva. Elválaszthatatlanul ott lógott nap mint nap a gazdája oldalán. Akkor is, ha vadászat, akkor is, ha kocsma volt a napirenden. Mert Sipos nem volt kocsmakerülő ember, ha nem is csinált „rendszert” az ivásból. Bejárogatott néhanapján a községi vendéglőbe két decire. Ez a két deci ritkán tágult-bővült többre, hacsak nem az évi búcsú napján. Nem is tartotta Sipost senki „fia idült alkoholistának”, de még csak „időszakinak” sem.
Sipos nagyon szerette Treffet, Treff meg Sipost. Szörnyen egybe voltak kedvesedve. Tökéletesen egymáséi voltak. Az erdésznek a szeme sugárzása is menten elárulta a kutya iránti ragaszkodását. A kutyán pedig látnivaló volt, hogy minden szál szőre csupa szeretet a gazdája iránt. Élcet gyártottak rájuk, hogy utóbb még a túlvilágra is pórázzal összekötözködve fognak hangos vidámsággal átsétálni…
Szép lett volna minden, nagyon szép, ki tudja meddig, ha nem állnának derék vizsláink is a természet örök és megmásíthatatlan törvényei alatt. De hát ők sincsenek vasbetonból. Ők is megvénülnek egyszer, ha eljár felettük az idő. Ez történt a Treffi kutyával is. Elmúlt tízesztendős. Az óramutatója éjfélre járt. Megvénült, megöregedett. Megőszült, megpodagrásodott, elhízott, elnehezedett. „Alter Philosoph” lett, ahogyan a jegyző mondta róla, aki igen hajlott mindig a német szóra. Merthogy a Treff már olyan halálos komolysággal és bölcs nyugalommal tudott elüldögélni a gazdája mellett… No, szóval vénült Treff gyorsan, rohamosan. Kezdett kirostálódni az életből. Nem is tetszett Siposnak sehogyan sem a dolog. A kutya már édeskeveset vadászott. Nyáron kifulladt a foglyászatokon, télen meg már inkább a kályha álmosító melege érdekelte. Szobakutya lett belőle hovatova, és ha látott mégis olykor egy-egy felpattanó nyulat, hát csak úgy fél kedvvel hegyezgette felé azt a hosszú, mélyen lelógó, puhaselymes, barna szép fülét… A két decikre azonban továbbra is eljárogatott a kocsmába a gazdájával, úgy, ahogyan illik.
Valamelyik napon aztán, késő őszi alkonyattal, nagy baj történt. Sipos egyedül lépett be a községi vendéglőbe. Egyedül, Treff nélkül. Véglegesen egyedül. Az erdésznek fekete, mély bánat sötétlett az arcán. Senki sem tudta még, mi történt. Faggatták hát Sipost. Sipos majd hogy el nem pöntyörödött. „Nagyon tipródott, győzködött már a szegény – mondta -, hát lehívattam az állatorvost. Az aztán átinjekciózta hamarosan a másvilágra az öreget. Most már csak ott vadászhatok vele, ha a sor egyszer arra kerül!…”
…A fecske szorgalmasan rakta már a fészkét. A berkekben fülemile tilinkózott ábrándozva éjszakákon csöndesen. A kakukkmadár szerelmesen röpdösött, félkörözve az erdőszéleket. Az erdőben a gyöngyvirágszálakon az édesillatos, piciny harangok ott csilingeltek. Tavasz volt, dús lombokba szökkent tavasz. De Sipost mindez nem érdekelte. Alig törődött a friss ruhába öltözött, bimbózgató, dalos, meleg napsugaras világgal. Számára meghalt a dal, meghalt a virág. Csak annyiban vette számításba az ébredést, amennyiben az a Treff kutyával néminemű vonatkozásban állott. Azaz hogy nem is Treff-fel, hanem annak az elevenen élő, fájó emlékével… Nem csoda, ha sok drága vadászemlék motoszkált a fejében bús erdő-mező járásában. És azok aztán szörnyen megfogták a lelkét. Sóhajtozott, szomorkodott szüntelen. Az öreg, százesztendős rezgőnyárfa alatt órákig elbúslakodott. Virradattal, alkonyattal egyaránt. Vigasztalan volt. „Mert a kutya mégiscsak kutya!” Az hű a sírig, az emberek meg csak az első alkalomig… Ebből a megismerésből indulhatott ki, és így értelmezhette valahogyan Sipos a dolgot. A bánkódásnak, keserűségnek mindig egyazon vége lett. Megmérgedt. Dobbantott egyet. A pipájából dühösen kirázta az üszköt, otthagyta a vén nyárfát, és nekiszaporázott a falunak. A faluban a kocsmának. A kocsmában a kármentőnek. Nos aztán… aztán újból és újból bornak adta magát búba fellegzetten.
Mondani sem kell, hogy a „két decik” igen megsokasodtak. De az ital sem hozott enyhülést Sipos fájdalmára. Mindig többször és többször nézett a pohár fenekére. Régi asztaltársasága összedugta a fejét. „Szélsőséges elem!”- mondotta a választási harcokból hátrányosan ismert politikus természetű kántortanító. „Felbillent a lelki szerkezete, – vélte nagy bölcsesen a kördoktor, amihez a tiszteletes is helyeslően bólintott. „Per rückter Esel!” – harsogta bele öreg hordó hangján a vadirtó, kövér, német hentesmester, egyébként képviselőtestületi tag…. „Az ördög látott ilyet”- jegyezte meg a mindenkivel életre-halálra tegeződő községi írnok, aki régen azon az úton volt, ahová mostanság a boldogtalan Sipos sodródott. „Ki látta már – fűzte tovább-, egy dögért ennyit bánkódni? Hiszen máskor is érte már ilyen. Igaz, hogy üres lett a fészke… Igaz, hogy társtalan, egyedül való, otthontalan ember, de hát mégis… de mégis hát…”
Sipos hallotta is, nem is az efféle beszédeket. Ha hallotta, évődésnek vette. „A ménkűbe minek évődnek velem?!” – pattogott magában. Aztán hiába vigasztalták, csigesztelték. Ő csak ivott tovább nekibúsulásában. És mindjobban elvadult, elutálkodott az emberektől. Abba az elhanyatlásba és arra a lépcsőre került, amely csak lefelé vezet, és amely a legveszedelmesebb. Ivott egyedül, egymagában otthon is. Ha meg kibillent szeszhatás alatt a kocsmából, és ott csöntörgött a vendéglős Csali kutyája, hát csak felérúgott vészes-keservesen: „Eriggy innét, mert!…”
…És Sipos Mihály erdész szerette tovább is, holtában is a Treff kutyát. Visszaszállt a lelke mindig hozzá. Örökké szomorú, bús ember lett belőle. Hatalmába kerítette lelki elesettségében először a szomorúság, majd az ital, a bor, a könnyelmű élet, és nem is lett többé belőle rendes ember soha…
