Aki vadászatra adja a fejét, az mind csodaváró, mert a vadászat lényege az örök vágyakozás, a remény. Kilépve a mindennapi világból, kortól és időtől függetlenül ott marad az ember az élet és halál örök misztériumában levett kalappal és szavak nélkül, mint a templomban úrfelmutatáskor. Várjuk, áhítjuk a csodát, s mégis, ha végre szembesülhetünk vele, meglepetésként ér és elnémít; idő kell, míg el merjük mesélni, míg el merjük hinni a hihetetlent.
Az egyik
Régen volt, majdnem 20 esztendeje, hogy az országos vadásznap zárórendezvénye után, az akkori bábolnai fővadásztól egy bőgő bika elejtésének lehetőségét kaptam jutalmul. Szeptember végét írtuk, és a bőgés végén jártunk, mikor egy csepergős hajnalon, Parragh-pusztán, ott termett előttem álmaim vadja; a vasúti töltésen állt keresztben, és rám nézett: ez a kép kísértett évekig, ahogy a céltávcsőben láttam az abroncsos agancsú, büszke szarvasbikát, amint felém fordítja koronás fejét. Az első lövésre el sem ugrott, így másodszor is elhibázhattam. Kukoricaaratáskor meglőtték, szóltak, hogy megnézhetem, ha akarom…
Azután nagyokat fordult a világ, Bábolna régi fénye, végül az egész mesebeli gazdaság odalett. Vezérigazgatók és fővadászok jöttek-mentek, volt, aki emlékezett az egykori jutalombikára, volt, aki nem; hét esztendő telt el, de bőgésben nem vadászhattam bikára, ősz végén, télen pedig hiába próbálkoztam. Így jött el 2005. szeptember 16., egy pénteki nap. Nem voltak vendégek, és a fővadász – aki újra ugyanaz volt, mint hét esztendeje – azzal bízott Széles Zoli gondjaira, hogy olyan bikát lövünk, amilyet tudunk és akarunk.
Hajnali sötétségben zötyögött velünk a kis terepjáró Losonc-puszta felé, fel sem ébredtem még egészen, és amikor az Ölbői-tónál a nagy kanyarba értünk, egy belső hang azt súgta a fülembe: ez az a hajnal, amelyre vártál. Tudtam, hogy nem őrültem meg, és egyből kiment a szememből az álom, barátomnak azonban nem mertem egy szót sem szólni a furcsa élményről. A galopp-pályát elhagyva, egyszer csak ott állt előttünk egy jó tizennégyes a fényszóró sugarában és agancsát a kátrányos telefonoszlopon fente. Most már elhiszem – fordultam Zoli felé –, mert bár régóta mondták, hogy az oszlopokon látszó nyomok szarvastól erednek, de én, a hitetlen Tamás, erre mindig azt mondtam: hiszem, ha látom…
A Losonc-pusztai erdészháznál kávét ittunk, és a csillagos szeptemberi éjszakában hallgattuk a mindenfelől szóló szarvasbőgést. A legerősebb hang a Francia-erdő felől hallatszott, így arra indultunk. Ahogy mentünk a magas jágerkenderben az érparti les felé, úgy éreztem, megfulladok. Az allergiámból ugyanis néhány év alatt asztma lett, és én legszívesebben elsírtam volna magam, ahogy ott ültem életem egyik legszebb szeptemberi hajnalán a Tarcsi-ér partján a magaslesen, s míg a lassan születő hajnalban gyönyörűen szóltak a bikák, én levegőért kapkodtam.
A keresőtávcső már megmutatta, hogy a tarlón egy nagytestű bika bőg és óvja háremét a kontárbikáktól; a tehenek zöme már az éren túli hatalmas kukoricatábla felé elvonult, de egy még hátra maradt, a háremúr azt védte. Szerencsére kissé felhős volt a hajnal, lassabban világosodott a szokásosnál; nem volt mire várni, leszálltunk a lesről és az érparton igyekeztünk a szarvasok felé. Mikor úgy száz méterre értünk, már lővilág volt, és ahogy a távcsőben megláttam az éppen szemben álló bikát, az első érzésem az volt, hogy a hatalmas agancsaitól mindjárt el fog dőlni valamerre. A tehén közben elért az érpartig, lovagja is utána indult; lőni kellett. Közben bepárásodott a céltávcső, azután a szemüveg, de az utolsó pillanatban még odatáncolt a bika lapockájára a célkereszt. A büszke szarvas a lövés után felágaskodott; aztán beugrott a jágerkenderbe, nem szóltunk semmit, de asztma ide, allergia oda, remegő kézzel én is rágyújtottam, majd pár perc múlva elindultunk a rálövés helyére.
Ott van – mutatott előre Zoli, és a jágerkenderből valóban kilátszott a két agancsszár; sőt még mozogtak is. Megtorpantam, levettem a vállamról a fegyvert. Ekkor a bika botladozva, szinte a földön csúszva előjött a jágerkenderből, és a nyílt tarlón, ahol a halálos sebet kapta, valami hihetetlen, sosem látott, furcsa táncba kezdett, aminek az elmúlás írta a koreográfiáját. A gyönyörű vad elmondhatatlan, kecses és méltóságteljes haláltáncot lejtett előttünk, mi pedig döbbenten és némán figyeltük. Percek teltek el, majd véget ért a furcsa előadás, és a nemes vad elcsendesedett, de mi akkor sem tudtunk megszólalni.
Milyen volt az agancs? Hatalmas. Életem bikája feküdt előttem a terítéken. Ültem mellette szótlanul, hallgattam, ahogy egy vadlibacsapat repül el fölöttünk halkan beszélgetve.
Nem is örülsz? – kérdezte Zoli, látva lehajtott fejű, néma mélázásomat.
Hogyan is írta Petőfi ? „A bánat? Egy nagy óceán. S az öröm? Az óceán kis gyöngye. Talán, mire fölhozom, össze is töröm.”
A másik
2009 szeptembere forró és száraz volt; zizegett a száradó kukorica,és a tárkányi határban sehol sem bőgött szerelmes szarvasbika. Úgy terveztem, hogy pénteken befejezem a tárkányi szarvasvadászatot, mert szeptember végén évek óta várnak a bükkaljai dombok, a párás hajnali cserkelések és az igazi hegyi bikák; végül mégis úgy döntöttem, hogy hétvégén itthon maradok, és vasárnap reggel még teszek egy próbát. A hajnali sötétben azon tanakodtunk a szőlőhegyen lévő vadászházunknál, hogy hová is menjünk, de okos ötletünk nem volt. Akkor megszólalt barátom telefonja, egy vadásztársunk hívta, aki már korábban kiült, és azt mondta, hogy a bábolnai határ felől, az egykori kertészetnél egy jó bika bőgését hallja. Nosza, nekünk több se kellett…
Útközben még találkoztunk a szomszédban dolgozó hivatásos vadásszal, aki külföldi vendéget vitt arra a bikára, amire mi is pályáztunk. Aztán ültem a kis lesen, és hallgattam a szarvasbőgést – ami a határon túlról jött. A hang néha közeledett, olyankor a szívem nagyokat dobbant, és már a nap is sütött, amikor a bika nappali szállására érve elhallgatott; de ez a szállás – úgy hallottam – már a mi oldalunkon volt. A szeptemberi napsütés gyönyörű színeket varázsol, erős kontúrokat ad a tájnak; olyan ünnepi volt ez a vasárnap reggel, amilyenről az ember álmodozni szokott. És ahogy néztem a fényben fürdő tájban egy sutájával felém ballagó szép őzbakot, az a furcsa érzésem támadt, hogy a pár percre elhallgatott szarvasbika az enyém; azaz nekem rendeltetett.
Így ért a délelőtt, ezzel a furcsa, de nem múló érzéssel, és én fehér inget vettem, templomba mentem, mert tiszta lélekkel akartam felkészülni a csodára.
Olyan furcsa-lassan múlt az a nap, szinte kitelt volna belőle kettő is. Igyekeztem méltóvá válni a csodára, kedves és megértő voltam a családdal, a gyerekekkel társasjátékot játszottam, összepakoltam a konyhában. Közben a reggel megérintő érzés egyre erősebb lett, és délután már tudtam, hogy este meg fog történni a csoda: két sors, két élet fonala – a vadé és a vadászé – végzetesen keresztezi egymást és összefonódik, ez a sorszerű találkozás pedig az egyiknek a beteljesülést és örömöt jelenti majd, a másiknak pedig a véget és az elmúlást. Talán a mennyasszony és a vőlegény készül így a nászra; egyre türelmetlenebbül, de egyre biztosabb hittel vártam az estét.
Vadászat előtt soha nem iszom; de akkor fél órával az indulás előtt egy deci vörösbort töltöttem, kimentem a teraszra, és úgy hajtottam fel az italt, mint a pap a misebort szentáldozáskor.
A többi már csak lepergett előttem, mint az előre felvett film. Hatkor a lesen ültem; a zúgó szélben susogott a száraz kukorica, aztán mintha nagy testek törtek volna benne, és hét óra előtt pár perccel előbukkant a bika. Csak egy pillantást vetettem agancsára a keresőtávcsövön keresztül, aztán vettem a puskát, mert pár lépés múlva már a fasor takarásához ért volna… A lövés után a határ túlsó oldalán nagyot csapódott a terepjáró ajtaja, a hangot idáig hozta el a szél, de nem volt harag, mert mikor kiértem, felhívtam vadőr barátunkat, hogy tudja, ugyanarra a vadra vadászunk; és akinek szánja a jóisten, annak legyen vele szerencséje.
Aztán telefonáltam barátaimnak, és már félhomály volt, amikor a tarlón megkerestük a szép, öreg bikát. Vadászmesterünk jó szokása szerint pezsgőt bontott a terítéknél, jót húztam a habzó italból, élveztem, ahogy csiklandoz a sok-sok buborék.
Közben besötétedett, szúnyoghad zümmögött körülöttünk, én pedig odaültem a bikám mellé, szembefordítottam koronás fejét; az agancsszárak között éppen az alulról megvilágított Pannonhalmi Főapátságot láttam, ami úgy tűnt, mintha fényesen lebegne ég és föld között.
