Szeles az idő, és a napnak foga van. A foglyok kinn a tarlókon meg a szántásokban, messziről kelnek. A rendes búvóhelyükön, a kukoricásban nem találni egyet sem: a száraz tengerilevél zörgése idegessé teszi őket, állandóan valami veszedelem közeledésének a hitét keltve rettegő szívükben. Kibátorodnak hát a puszta síkra, ahol ellátni messze, de ahol csak egy kis alacsony gaz meg a barázdák kínálkoznak bizonytalan fedezéknek, s ahol a héja szeme könnyen felfedezi őket. Ezért aztán éberebbek és óvatosabbak, mint máskor, nem várják be az embert sem, hanem ha feléjük tart, már három puskalövésnyiről felrebbennek, és kilóméternyire elszállnak.
A vadászat meglehetősen sikertelen, és a társaság kedvtelen. Eredménytelen pufogtatásban merül ki a szórakozás a türelmetlenebbek részéről, a többiekre ránő a puska, amit hiába cipelnek, mert még el sem sütötték.
– Milyen utálatos ez a szél, és milyen vadak ezek a buta foglyok!
Mindenki haragszik: a szélre, mert fú, és a buta madarakra, amiért nem engedik legyilkolni magukat. Legjobban haragszik és legdühösebb a vadőr. Főleg az urakra, hogy ilyenkor jönnek vadászni, amikor csak kedvtelenség lehet a mulatságból, s amikor, ha nem mondják is, félő, hogy azt gondolják:
– Ügyetlen fráter ez a vadőr, hogy nem tudja az embert oda vezetni, ahol lőni lehetne valamit.
Hiszen ha mondanák, tudna ő erre felelni, de mert nem mondják, nem védekezhetik. És mert nem védekezhetik, ideges lesz ő is. A fene tudja ezeknek a városi uraknak az esze járását! Hátha azt gondolják magukban, hogy más vadőr ügyesebb. A mai világban az ember soha sincsen biztonságban. Állástalan vadőrök tízével, húszával kínálkoznak, és akárhány van köztük, amelyik Isten tudja, miket tud elhitetni a kocapuskás, úri jágerokkal.
A hajtógyerekek rendetlenkednek, és egymást dobálják. Játszanak. Máskor leköti őket is a vadászat izgalma, ma azonban olyan ez az egész, mintha nem is vadászat lenne, hát nem csoda, ha megfeledkeznek róla, hogy hol vannak. A vadőr mérgesen kiált rájuk, és egyet leszid keményen, de ezzel nincs szerencséje, mert az egyik úr rászól:
– Ne kiabáljon annyit, Márton, mert még az a pár fogoly is elmegy, amelyik talán még lövésre kerülne!
Márton nagyot nyel, és most már igazán majd szétveti a méreg. Hej! Ha most úgy kedvére káromkodhatnék egy kacskaringósat!
És akkor egyszerre megakad a szeme valamin. Valamin, amit persze ezek az urak nem vesznek észre! De hát hogy is vehetnék, mikor nem is tudják, mi az?
Hirtelen lehajol, és kihúz a földből, a répa közül egy kis cöveket, amihez egy drótkarika van erősítve, és most végre elkáromkodhatja magát:
– Hogy a mennykű vágna beléjük! Gazemberek! – és diadallal meglobogtatja: – Hurok! Folyton hurkolnak az akasztófáravalók! Pedig egyet tegnap… Nna!…
Jelentős gesztussal megmutatja, hogy hogy ellátta egy hurkolónak a baját, és úgy tesz, mintha nagyon fel lenne háborodva, pedig ebben a pillanatban már nem is mérges. Sőt! Az iménti dühe elpárolgott egészen, valami jóleső kis diadalérzés feszíti a szívét, mióta a hurkot megtalálta, és úgy véli, ezzel sikerült a csorbát kiköszörülnie. Mert lám! Hurkolnak, és ha ő nem vigyázna, milyen kárt tehetnének!… A gazemberek!…
– De csak csípjem meg még egyszer! Nem viszi el szárazon!
A vadászbérlő úr felháborodik:
– De hisz ez disznóság! Hát hogy merik ezt?… Hát maga így vigyáz?…
Márton elképed:
– Olyan gazemberek ezek, kérem! Mondom, tegnap is megvertem egyet…
– Megverte, megverte! Az semmi! Be kell csukatni… Át kell adni a csendőrségnek… Ezt is! Kinek a földje ez?…
Márton érzi, hogy teljesen tájékozatlan emberrel áll szemben, akinek sejtelme sincs a hurkolás tudományáról, és főleg arról, hogy a hurkoló milyen csalafintaságokat tud arra, hogy meneküljön a felelősségre vonás alól. Legyint:
– Sz’ nem az teszi ezt akié a föld… Vagy ha az is, hát letagadja, és nem lehet rábizonyítani… Csak ha tetten éri az ember!…
Magyarázni kezd, de minél többet beszél, annál jobban kialakul benne a meggyőződés, hogy kár volt a hurkot felvenni, mert amit ő az első percben diadalnak érzett, az most ellene fordul, és terhére íródik. És ezen csak úgy lehetne most már segíteni, ha csakugyan el tudná kapni a gazembert, aki a hurkot idetette. A szőlőcsőszt. Mert esküdni merne rá, hogy ő az, de hát olyan ügyes a betyár, hogy nem lehet megfogni. Pedig így nem valószínű, hogy fel nem mondanak neki, hiszen csak próbaévre tartották itt, mikor a régi vadászbérlők helyett ezek az újak jöttek. Hm?…
Verejték ül ki a homlokára, és körülnéz. Ott áll a csősz messze az úton, amely keresztben vonul előttük, s amelyen túl a szőlők kezdődnek; ott áll, és nézi a vadászó társaságot. Úgy tesz, mintha kíváncsiskodnék, pedig igazában azt lesi, nem találták-e meg a hurkot, amit a répába elcövekelt.
– Csak kapjalak meg! – morogja magában Márton. – Ezt nem viszed el szárazon!…
Tüntetően lóbálja kezében a drótot, ahogy kiérnek az útra, és keményen szemébe néz a csősznek.
– Ez a hurok volt a répában! – szól fenyegetően.
A csősz nem felel. Úgy tesz, mintha nem neki szóltak volna, sőt ügyet sem vet a vadőrre, hanem az urak felé fordul, és megemeli a kalapját.
– Jó napot kívánok!
Abban a pillanatban az útszéli gazból felrebben egy fürj, és kvakogva száll a szőlők felé. Ketten is utánalőnek, és a fürj leesik. Bele a szőlőbe. Oda, ahová szüret előtt tilos belépni.
– Treff! Apport! – mondja a vadász úr. – Még ezt is elveszítsük, amikor alig lőttünk valamit?
– Pedig a szőlőbe nem szabad bemenni – mondja a csősz. Tilos!
– Hát hurkolni szabad? – mondja Márton. – Tüstént menjen be, és hozza ki azt a fürjet!
– Mondom, hogy tilos! Nem érti? Tilos! – kiáltja vissza a csősz.
És a képe egyszerre elfehéredik a dühtől, akárcsak Mártoné- Egy pillanatig farkasszemet néznek, akkor a vadőr hirtelen megfordul, és gyorsan bemegy a szőlőbe. Egy fél percig sem keresgél, már hozza a fürjet. A csősz utánaugrik:
– Márton úr bement a szőlőbe! Fel fogom jelenteni, hogy bement a szőlőbe! – ordítja magából kikelve.
Márton visszaordít:
– Ez a hurok a répában volt! – És odatartja a drótos cöveket a csősz orra elé. Annak vérben forog a szeme:
– Azt hiszi, félek? Hát nem félek hat ilyentől se! Érti?
– Ez a hurok a répában volt! – üvölti Márton, és az ajka elfehéredik.
– Maga bement a szőlőbe! – üvölt vissza a másik. – Hogy mert bemenni?
Az urak kicsit megijednek. Mert a dolog a hurokkal egyáltalában nem bizonyítható, ellenben ez a buta vadőr csakugyan bement a szőlőbe, amiből kellemetlenség lehet…
– Nézze, barátom, ne kiabáljon – mondja a vadász úr. Ez a fürj a magáé… aztán punktum!… Gyerünk, Márton… A fürjet adja oda neki!
– De nagyságos uram! – próbál tiltakozni a vadőr, a nagyságos úr azonban egyszerre nagyon erélyessé válik:
– Adja oda, ha egyszer azt mondom! – kiáltja. – Adja oda, és gyerünk!
Márton nem felel, és nem mozdul. Egy pillanatig mereven áll, és az indulatok egész skálája viharzik át rajta. Hej, ha most úgy szíve szerint… De nem lehet, mert… állás, gyerek, asszony… az anyja.
Hirtelen odadobja a fürjet a csősz elé, és sarkon fordul. Két lépést megy előre, és akkor visszaszól:
– Ezért még számolunk!
A csősz keményen felel:
– Számolhatunk!
Márton siet az urak után, akik már előrementek. Azon gondolkozik, mondjon-e valamit magyarázatképpen, vagy hallgasson, és végre is az utóbbira szánja el magát, mert érzi, hogy ma nincs szerencséje. Csak legalább egypár foglyot tudna velük lövetni!… Talán a péci határ mellett, a domb alatt… Ott talán a szél se fú! Az uraknak tetszett az ötlet:
– Előbb is szeébe juthatott volna! Gyerünk!
Felcihelődnek az autóra, és a gép elporzik velük. A csősz egy darabig bámul utánuk, aztán óvatosan körülnéz, és bemegy a szőlőbe.
Sokkal beljebb, mint Márton az imént. Ott lehajol, és mikor felegyenesedik, egy nyúl van a kezében, amiről óvatosan kezdi lefejteni a dróthurkot.
Aztán ahogy kifelé indul, egy kapával szépen elsimítja a tőkék között a nyomokat.
A Mártonét persze nem. Mert az bűnjel.
