A kályhában vidáman pattogott a tűz, de a szobában szomorúság ült. A két ember előtt az asztalon kenyér, némi kolbász, vöröshagyma, közöttük falként magasodott a hallgatás. Egyikük sem szólt a másikhoz. A kávét is némán főzték meg, a reggeli alatt szótlanul vagdaltak maguknak a kolbászból, mint a vademberek, a kenyeret kézzel tépték maguknak, és csak faltak, mintha az utolsó vacsorát ennék. Azért eltakarítottak maguk után, a poharakba szódát töltöttek, és vártak. Méregették egymást, mintha küzdelemre készülnének, pedig a csatát már megvívták, és az eredmény el volt döntve. A fiatalabbik fehéredő ujjakkal szorította kezében a poharat, amiben részvéttelenül gyöngyözött a szódavíz, aztán lassan, hosszan kortyolt belőle, miközben a szemközt ülőre nézett. Nem szerették most egymást.
Áron mindig is tisztelte apját, de az elmúlt két napban ez mintha megkopott volna. Esélytelennek érezte, hogy bármit, amit mond, az öreg elfogadna. Már nem küzdött. Belenyugodott a sorsba, a megváltoztathatatlanba – mert apja szava az volt – mégis, ahogy a kályha melletti kosárban kuporgó kutyára nézett, szemében könny csillogott.
– Ideje indulnod – szólalt meg végre rekedtes hangon az öreg. Hangja remegett , mint aki bizonytalanul mondja fel a vizsgafeleletet. – Délutánra vissza is érsz. Ne a meredek úton menjetek, nem bírná ki… – sóhajtott egyet. – Aztán fiam, csak szépen. Oda tedd majd Miss mellé. Ha már ott vagy, látni fogod. Nem ismeri azt a helyet senki, magatok között lesztek. Eridj… Minél tovább vársz, annál nehezebb lesz.
Az öregember lassan kitolta maga alatt a széket. A nyikorgásra a vizsla felemelte a fejét, aztán lassan, nehézkesen visszaejtette. Áron összehúzott szemekkel figyelte, ahogy apja a kutyához megy, kezébe veszi az állat fejét, majd suttogva simogatni kezdi. Az eb a sustorgó kedveskedésre néhány tétova farokcsóválással válaszolt, majd csak tűrte, hogy az öreg ujjai kényeztessék. Ahogy ez abbamaradt, fáradtan újra a rongyok közé süppedt. Az apa felállt, majd lógó vállal, lehajtott fejjel suttogta:
– A puska a sarokban van. Két töltény elég lesz… Talán még egy is… Isten veled Tódor… – így, suttogásában is remegett a hangja. Áron megvárta, amíg kicsoszog az ajtón. Soha nem gondolta, hogy ez is eljön egyszer. Ám az évek szaladnak, s a hűséges társ, a kutya megöregedett. Itt az idő… Révedezve meredt ki az ablakon, ahol ősz volt, amolyan igazi vénasszonyok nyara, esténként bőgés zengett az erdőn, s arcába a séták során ökörnyál ragadt.
Nem sokáig gondolkodott. Nézte a kutya fájdalmas zihálását, ahogy küzd minden levegővételért. Gyorsan magára kapta a kiskabátot, a tarisznyát, vállára vette a puskát, és füttyentett az ebnek. Tódor nehézkesen föltápászkodott, erőtlenül megrázta magát, és elindult. Érezte a fegyverolaj szagát, ment, mint akit húznak.
Áron még soha nem érezte ennyire nehéznek a vállán lógó puskát. Gyűlölte a tarisznyában lapuló patronokat, gyűlölte az ütőszeget, ami majd a csappantyút megüti, gyűlölte magát, amiért nem mert ellent mondani apjának. Szerette Tódort, és most, amikor ráfordultak a Meszes-tető felé vivő erdei útra, le tudta volna köpni magát. Lehet, hogy a kutyának semmi komoly baja… Három napja csak, hogy rosszabbul van, levertebb, és mindent kiad magából, amit csak megeszik. Az öreg, de életvidám kutya úgy látszik, az út végére ért. Mégis, ahogy végignézett az erdőn, majd a mögötte kullogó eben, ki tudott volna futni a világból. Minden kiszögelléshez, minden fához emlékek kötik itt, és ezek legtöbbje Tódorral kapcsolatos. Nagyon jó kutya… Igaz, hogy nagyvadas területen vadásztak, ahol megállta a helyét vérebként is, de amikor a barátok jóvoltából eljutottak az Alföldre, Tódor látványosan dolgozott. Apportírozott, ahogy az elő van írva, nem futott a nyúl után, mint ahogy sok más társa tette. Áron ilyenkor csendesen kezet csókolt volna apjának, ha az mellette van, hogy nem kell a vizsla miatt szégyenkeznie. Sokszor megtapsolták a nagy lendülettel, határozottan dolgozó ebet, de a legnagyobb ovációt három évvel ezelőtt kapta.
Hideg, szeles nap volt, egy kevés hóval, amikor a hajtás egy nádas-bokros terület mellé ért. Ők ketten a jobb szárnyon haladtak – egy tanyát kellett éppen kikerülni – így csak messziről nézhették, amíg a hajtás közepén haladó vadásztársak lassan lábalják a nádast. Sűrűn keltek a kakasok, de csak egyetlenegy esett le a felrepülők közül. A hajtás folyt tovább, lassan kiértek a nádban haladók, ám fácán nem lógott senki oldalán sem. A nádban két kutya dolgozott, fiatal vizslák mindketten… Gazdáik hiába kiabálták rendületlenül, hogy ,,Keresd!”, azok hiába törték keresztül-kasul a sűrűséget, nem találták a madarat. Tódor remegve ült Áron lábainál, mire a férfi intett egyet. A kutya elviharzott, aztán eltűnt. Csak néha bukkant fel, ahogy szapora farokcsóválással keresett, rutinosan, nyugodtan. A hajtás állt, Áron és a két másik vadásztárs türelemmel várta a kutyák munkájának végét, míg a többiek zsörtölődve követelték a vadászat folytatását, ám ő rájuk sem hederített. Tudta, hogy Tódor meg fogja találni a kakast, bízott benne. Éppen egy cigarettára gyújtott, amikor a vizsla feltűnt a sűrű szélén, vakkantott egyet, majd eltűnt. Áron ámulva nézte. Még soha nem csinált ilyet. Mélyet szívott a cigarettából. A kutya újra megjelent, és ekkor Áron elindult. Az eb közvetlenül előtte haladt, amíg egy sűrűn nőtt akáccsoporthoz nem értek. Tódor leült, és mereven nézett egy pontra: az ágak kusza szövevényében ott függött a kakas. A kutya hatalmas tapsot kapott.
Az álmodozásból egy furcsán nőtt gyökér rántotta vissza a valóságba, amiben megbotlott. Nehezen nyerte vissza az egyensúlyát. Az eb mögötte állt, és nézte. Áron nem tudott továbbmenni. A télből visszatért az őszbe, most nem voltak toronykakasok, csak a levelek hullottak alá lágyan keringve, és ahogy a kutyát nézte, kicsordult szeméből a könny. Arra gondolt, hogy visszafelé már egyedül megy, éjszaka hiányzik majd neki a jól megszokott szuszogás, ami az ágy mellől hallatszik, és reggel nem fogja senki bökdösni az orrával, hogy engedje ki. Tudta, a négylábúnak kint a helye, de Tódor más volt, mint a többiek. Apja először ellenkezett, de a vizsla, miután Áronnál megszokta, hogy a szobában aludjon, a kis erdei házban is követelte azt, hogy gazdája mellett alhasson. Végül az öreg megtört.
– Én kiképeztem neked, ebbe már nem szólhatok bele – mondta.
– Ebbe nem – gondolta Áron, aztán az ítélet jutott az eszébe, és az, hogy inkább aludna a kutya kint, csak ne kellene most ezt tennie.
Tódor megbökdöste a kezét. Mindig így jelzett, ha az ölébe szeretett volna feküdni, most is oda mászott. Áron elgondolkodva simogatta az oldalát. Laposan sütött az őszi nap, körülöttük csend volt, Az erdő ezen részén nem járt senki. Áron álmos volt, előző éjszaka semmit nem aludt, ideges volt a rá váró nehéz feladat miatt, de most, hogy a kutya mellébújt, megnyugodott. Szuszogása lassan mélyült, pillantásai laposabbak lettek, majd elnyomta az álom…
Arra riadt fel, hogy a vizsla öklendezik. Már nem feküdt az ölében, odébb vonszolta magát egy kisség, és Áron riadtan nézte, ahogyan az eb oldalát görcsösen húzza össze az erőlködés. Tódor küzdött. A férfi nem tudta, hogy ez most a vég, vagy valami más, de a nyáladzó, lábait szétvető, meredten álló kutya elborzasztotta.
– Ennyi volt? – kérdezte magától, és az villant agyába, miért nem vitte a kutyát orvoshoz? Nyugodtan megtehette volna. Mikor a kis házba érkeztek hármasban, az ebnek még semmi baja nem volt, vidáman játszott. Aztán egyik este levertté vált, és csendessé. Apja szerint itt volt az ideje… Belenyugodott. De ahogy a kínlódó állatot nézte, ismét megutálta önmagát. Tódor annyiszor segített neki… Ez most az ő feladata lett volna. Nem tette… Majdnem elsüllyedt szégyenében.
Az önmarcangolásból a kutyából feltörő áradat rángatta ki. Az állat hosszan, sokáig hányt, Áron elfordult. Ezt nem bírta végignézni. Mélyeket sóhajtott, hogy ne tegyen a kutyához hasonlót, de aztán úgy érezte, meg kell néznie, mi is történt. A vizsla élénk farokcsóválással ült a kupac mellett, mintha büszke lenne arra, amit művelt. Áron nem akart hinni a szemének. Az addig levert, életunt kutya helyett újra a régi Tódor nézett vissza rá. Kíváncsian tett néhány lépést felé, és félve tekintett a borzalmas halomra. Aztán a kutyára, és újra a mellette heverő kupacra, és ebben a pillanatban hatalmas kő esett le a szívéről. A rakás közepén ott hevert Tódor rongylabdája. Áronban összeállt a kép. A kutyára nézett, az visszanézett rá, és arcon nyalta. Máskor meglegyintette volna, de most hatalmas örömmel simogatta meg a fejét. Nem tudta, hogyan ölelje magához, ám Tódor, mintha most akarná bepótolni az elmúlt három nap alatt elszalasztott alkalmakat, hatalmas energiával döntötte le a lábáról.
Birkózás közben Áron belerúgott a tarisznyába, s a töltények megcsörrentek benne. Hirtelen felpattant, betöltött, és óriási megkönnyebbüléssel a levegőbe duplázott. Aztán csak ültek, ők ketten. Áron lelkében elült a düh, de mégis szégyellte magát: ha időben orvoshoz viszi Tódort, nincs ez a három napos szenvedés, és magát is megkímélte volna pár kellemetlen perctől.
A Klaszter-völgy felől ekkor bőgést sodort feléjük a szél. Öreges, morcos hang volt. Áron kedvetelve hallgatta. A napra nézett, aztán a kutyára. Lassan felállt, Tódor izgatottan remegett mellette. Ha most elindulnak, naplementére hazaérhetnek…
