Amikor a havastetőket fehéren csillogó hóköpeny borítja, a fekete bundát viselő zergét igen könnyen lehet meglátni. Amint már említettem, a hó mint a nyomozást elősegítő tényező csak a bozótzerge felkeresésénél szerepel vadásztechnikai szempontból mint döntő fontossággal bíró tényező. A Szurdok-szorosban akkor mentem zergére vadászni, ha friss havon lehetett nyomozni.
Az ottani talajviszonyok között ez egyike a legnehezebben megoldható vadászati feladatoknak. Az ember a nyomot rendesen a legsűrűbb bozótban találja meg. Míg a hó friss, puha és nem recseg, a zerge alig merészkedik ki a szálas erdőbe, ahol azt követni lehetne. Ott forgolódik a szederindákkal átszőtt galagonya- és csipkerózsabokrok közt, és a vadásznak legnagyobb bosszúsága abban áll, hogy a földön, ahol a nyomokat keresi, alig talál havat. A bokrok ágai között pedig azok a hatalmas hópamacsok függnek, melyek lerázódva az alig látható nyomokat eltakarják, az ember nyakába zúdulva ellenben az ing alá bújnak, és a test nagy részét egy hideg priznic-borogatással veszik körül.
Ha teljes szélcsend van, az ember könnyen segít magán. Körüljárja a bozótot, és igyekszik könnyen járható helyen a nyomra ráakadni.
Ha a nyom nem vezet ki a bozótból, akkor az ember legalább annyit ért el, hogy tudja, milyen körön belül kell a vadat keresnie. Az ember újra behatol a sűrűbe, és így lépésről lépésre, de néha hüvelykről hüvelykre haladva kúszik előre. Ily módon gyakran oly közelről jutottam lövéshez, hogy szinte nem volt kedvem az állatot mészáros módjára leteríteni. Mintha nyúl módjára vakon megbízna abban, hogy a sűrűben senki sem látja.
Verőfényes, szép időben, különösen délfelé a zerge nem tartózkodik a legsűrűbb bozótban. Ilyenkor valamely napsütötte sziklapárkányon szeret sütkérezni. Sziesztáját délelőtt kb. 11 órakor kezdi meg, és néha 3-ig mozdulatlanul fekszik. Gyakran úgy tudtam meglátni, hogy a túlsó hegyoldalról nézve messzelátóval követtem a nyomát mindaddig, míg annak végét meg nem találtam.
Az ilyen zergét szélcsendes időben, eltekintve azoktól a nehézségektől és veszélyektől, melyek a hóesés után a sziklás erdőben fokozott mértékben jelentkeznek, aránylag könnyen lehet megközelíteni. Ha az ember az első lövést elhibázza, úgy, amennyiben a nyomokat a cserkészet követelményeinek szem előtt tartásával kitartóan követi, rendesen még egy második lövésre is nyílik alkalma.
Amennyire az én tapasztalataim terjednek, a zerge nem lát jól. Hangokkal és zajokkal szemben, melyek nem bírnak különleges emberi jelleggel, mint a beszéd, köhögés, tüsszentés, többé-kevésbé közömbösen viselkedik. Egy lövés alig nyugtalanítja. A guruló kövekre nemigen figyel. Csupán a szimatja éles. Azért a cserkészésnél mindig és minden körülmények között legfontosabb – a szélirány.
Egy szurdoki erdei zergebakot egyszer az első lövéssel elhibáztam. A golyó épp a lapockák felett súrolta, és jókora szőrpamacsot tépett le onnét. Messziről a lövés helye úgy nézett ki, mintha a koromfekete bak hátán fehér folt lett volna.
A lövés után a hegygerinc mögött tűnt el.
A nyomot követtem. Azon a napon még kétszer láttam, de nem tudtam annyira megközelíteni, hogy lövéshez jussak.
Esteledett.
Az üldözést abbahagytuk (egykori erdőőrömmel voltam), és egy védett helyen, előreugró sziklafal alatt, éjjeli szállást kerestünk. Én a tüzet élesztgettem, míg Gheorge fát hozott.
Mikor ránéztem, azt vettem észre, hogy a felettünk tornyosuló sziklafalat figyeli, azután pedig kezével magához int.
Fegyveremet magamhoz véve óvatosan odasompolyogtam. Gheorge a zergebakomat nézte. Egy sziklafal keskeny peremén állott. Épp bal lapockáját mutatta. Fejét, illetve nyakát, a zergét annyira jellemző merevséggel balra fordítva, nézett bennünket.
A hátán lévő foltot egészen tisztán láttam. Az általam megjelölt bak volt. A nyakkifordítást azonban gyorsan megunta. Negyed fordulattal balra kanyarodva, velem egyenesen szemközt állt.
Az előbb nagyobb céltáblát mutatott. Helyzetváltozása által a látható felület azonban annyira megkisebbedett, hogy majdnem úgy nézett ki, mintha lőtávolon kívül volna.
A világítás sem volt már a legjobb. Gheorge a távcsövet kivette a kezemből, és azzal nézte a bakot, mely a magas sziklapárkányon állva teljesen biztonságban érezte magát.
Gheorge biztatott, hogy lőjek.
A puska csövét egy bükkfa ágára támasztva gusztáltam. A vad a célgömbhöz képest aránytalanul kicsinek látszott. Végre a zergét igen durva célgömbbel, mely valamivel az irányzék fölé emelkedett, a mellén látható fehér foltig eltakartam. A ravaszt elhúztam.
A zerge hosszú ugrásokkal, párkányról párkányra szökve elérte a gerinc tetejét, melynek éle mögött eltűnt.
,,Elhibáztam.”
,,Eltaláltad”, volt Gheorge lakonikus válasza, ki az egész folyamatot a távcsövön keresztül sokkal jobban figyelhette meg, és azért a sebzett vad jelzését is észrevette.
A majdnem térdig érő, lisztszerű hóban megmásztuk a sziklafalat. Mire azt a helyet elértük, hol a menekülő zerge a gerincen áthaladt, már majdnem besötétedett.
Gheorgénak igaza volt.
A szűztiszta havon hatalmas vörös vérrózsák tarkállottak.
Legnagyobb meglepetésemre a bak azonban nem ereszkedett le a sziklagerinc túlsó oldalán, hanem jobbra kanyarodva egy ideig a hegyoldal mentén, kezdetben ugrásokkal, azután lépésben haladt előre. Azután megint felkapaszkodott az élre, és ott folytatta útját.
Ez az állat nem lehet súlyosan megsebesülve.
Pedig a habos vér tüdőlövésre engedett következtetni.
Sietve üldöztem, mert a besötétedéstől féltem.
Épp az utolsó pillanatban, amikor még annyira világos volt, hogy lőhettem, a bak tőlem 20 lépésre egy feldőlt fatörzs mögül felkelt, és hosszú ugrásokkal menekült.
Egy nyaklövéssel leterítettem.
Oly szerencsés helyen esett el, hogy ugyanabba a völgybe gurult le, hol táborozási helyünk volt. Midőn kezünk ügyébe került, oly közel volt éjszakai szállásunkhoz, hogy oda zsákmányunkkal, melyet ketten egy rúdra fűzve vittünk, tíz perc alatt elértünk. Itt lobogó tábori tűz fényénél zsigereltem ki a vadat, hogy az első lövés hatását megvizsgálhassam.
A lövedék a melle közepén, a fehér foltnál behatolva szétroncsolta a tüdőnek egy részét, nagy lyukat ütött a gyomrába, és végre az egyik hátsó combban, a hátgerinc közelében akadt meg, miután a beleknek nagy részét rettenetesen szétroncsolta.
Ezek után gyakran azon tanakodtam, miként kell a zergét tulajdonképpen meglőni, hogy tűzben maradjon.
Pedig nagy általánosságban nem állíthatom, hogy a zerge egy-egy jó lapockalövés után nem esett volna el. Különösen, ha a boldogult, felejthetetlen emlékű Forgách István gróf cordite-puskáját használtam. Olyankor a szegény állat úgy dőlt fel, mint a megfricskázott kártyaház.
