Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy őzes erdő Magyarországon, amelyik erdőnek nem volt nagy bakja…
…Hát ezt kár is tovább folytatnom, hiszen – amint a címből látni méltóztatnak – még ennek a kivételes erdőnek is lett nagy bakja, mert ha ez nem történik meg, akkor jogosan mondhatná olvasóim közül valaki, hogy az nem igaz. Bizony, magam sem hinném el. Még nem vadásztam olyan őzlakta erdőben, amelynek ne lett volna ,,óriás” bakja. Az a csodálatos, hogy azt soha nem lehet meglőni. Az biz olyan sebezhetetlen, mint, teszem azt, Winettou volt! Hosszas lesek és cserkészések után ha meglőtte az ember a bemondott helyen elég pontosan leírt bakot, és örömtől mámoros szemmel mutatta az agancsot a vadőrnek vagy annak akinek ,,illett”, az fitymáló arccal jelentette ki:
– Gyönyörű agancs, de ez nem a nagy bak!
Kezdhette hát az ember az egészet elölről. Az ilyen ,,tévesen” lőtt nagy bak ilyenkor, rejtelmes okok miatt, megváltoztatta addigi tartózkodási helyét, és ha a régi helyén kerested továbbra is, akkor a vadőr jóakaratúlag figyelmeztetett:
– Nem ott lakik az már, kérem, hanem itt és itt!…
Erre az ember újból nyakába vehette az erdőt, és most már az új helyén kereste a régi nagy bakot. Sajnos ez a kísérlet rajtunk kívülálló ok miatt nem folytatódhatott tovább, mert arra még nem volt eset, hogy egy vadásznak annyi fölösleges ideje és főleg fölösleges türelme legyen, hogy egymásután kétszer is el tudjon csípni egy ilyen ,,egy személyben két, sőt, több óriás bakot”…
Nem is tudom, hogyan folytassam cikkemet a leírt cím után, de mert a ,,százfejű óriás bak” egyik levágott fejéről lesz szó, mégiscsak úgy folytatom, hogy a nagy bak így, meg a nagy bak úgy.
Szóval ez a nagy bak (ne tessék minduntalan mosolyogni!) ott élt valahol az Egri-gyalogút és a Csúflápa-tisztás vidékén. Sokat, nagyon sokat cserkésztünk rá, de nem is lett volna nagy bak, ha csak úgy folyton, minden esztendőben mutogatja magát. Viszont ha bikára cserkészett az ember, akkor minduntalan belebotlott a ,,harangszavú nagy bak”-ba.
Most már azt is elfecsegtem, hogy az idők folyamán előnevet is kapott, és ez az előnév majdnem annyira jellemző volt rá, mint, teszem azt, Pipinre az a bizonyos ,,kis” előnév. (A tudósok esküsznek rá, hogy Pipin ,,nagy” ember volt.)
Ennyire ugyan mégsem volt rossz a ,,harangszavú” előnév, mert mély és elnyújtott ,,booou” riasztása, ha nem is éppen vecsernyére hívó harangszó, de mindenesetre zengett tőle az erdő.
A harangszavú nagy baknak én is egyik csatlósa, vazallusa voltam. Amikor időm volt, illetőleg ,,fölösleges” időm akadt, akkor a fölösleget mindig őrá fordítottam, hátha nem alszik az ördög…
Az ördög bizony aludt, csak a nagy bak nem. Akárhogyan kerülgettük, lestük, ő mindig máshol volt. Mikor az Egri-gyalogútnál lestük, akkor a Csúflápa-tisztás körül volt; ha itt cserkésztük, akkor az Egri-gyalogútnál ugrott el. Úgy voltunk vele, mint a rossz sárszalonkapuskás. Mikor a zegzugosan repül sárszalonka a cikkben van, akkor ő cakkba lő, és viszont. S így a sárszalonka mindig vígan távozik, nagy nyekegés közben.
Mert a nagy baknak sem tudtunk ártani. Utóbb már fogalom lett, és díszvendégeinket erre küldtük cserkészni. (Minden mellékgondolat nélkül.)
Békében éldegélt tehát a nagy bak, a fák pedig jó egynéhányszor le- és fölvették zöldellő ruhájukat. Kaparásai mindig nagyobbak lettek, és nem csak a tölgyfácskákat, hanem a faiskolat fenyőit is megkereste agancstisztításkor.
Ekkor kezdtem jobban érdeklődni az őzhívó síp után. Innen is olvastam, onnan is olvastam róla – nem sokat, csak éppen annyit, hogy bele is lehetett már butulni -, és merészet gondolva, egy augusztusi délután nekivágtam a nagy baknak. Illetőleg vágtunk, mert egy fiatal, jóvérű erdőőr – aki a szarvashívót egyébként nagyszerűen kezelte – szintén velem tartott mint második ,,fütyülőtanonc”. Én ugyan nem tartottam magam annak, mert nemcsak otthon, könyv után, kottára, de még a vonaton is (kezem közé rejtve) próbálgattam a sípomat, és úgy éreztem, hogy ennél tökéletesebb már nem lehetnék akkor sem, ha őzbak volnék…
Hosszas tervezgetés és természetesen a vele járó síppróbák után után nekivágtunk a nagy bak tanyájának. Leültünk háttal egymásnak, és megállapodtunk, hogy előbb az erdőőr sípol az ő sípjával, azután én az enyémmel. Fegyveremet előkészítettem, és azt súgom neki:
– Kezdje!…
– Piu… piu… piiiie… – hangzik ájtatosan az erdőőr szájából.
Csend!
Várok vagy két percet, s aztán mondom neki:
– nem úgy kell hívni, így még a legbutább bak is tudja, hogy ez csak valami fütyülés!
Alighogy elmondom ezt, az erdőőr meglök. Hátrafordulok, és nem hiszek a szememnek. Ott jön a nagy bak, vagy húsz lépésre már, és mellettünk veszi az irányt. Nem néz se jobbra, se balra, csak merően előre! Szinte önkívületben kaptam fel a puskámat, és kapásból váll-lapon lőttem a kocogó bakot. Összeesett.
…Eddig volt. És ha valaki azt hinné, hogy én az igazi harangszavú bakot lőttem meg, az nagyon csalódik. Irigyeim már mondták:
– Hiszen nagy bak ez valóban, de nem az igazi!
Hát mit tegyek? Sípolni még egyszer nem merek, mert soha ezen az egyen kívül még semmi nem jött be, viszont a nyugdíjaztatásom még nagyon messze van, márpedig egy ilyen ezerfejű nagy bak ,,gyökeres” kiirtásához esztendők szüntelen munkája szükséges.
Él hát a nagy bak továbbra is, csak már nem harangozik. Lehet, hogy ágyút öntöttek a harangjából.
