Azért is szeretek újságba írni, mert akkor így is kezdhetek egy történetet: „Amikor Önök ezeket a sorokat olvassák…”. És valóban, amikor a nyájas olvasó a Magyar VADÁSZLAP őzes számát olvassa, reményeim szerint én már István fiammal – sőt ha lehet, Imivel is – együtt a visontai határban, a Bicska-völgy fölött, az augusztusi forróságban szerelmes őzbakot hívok és várok.
Hívtam őket már sokszor, sokhelyütt, sok éven át. Jártam a meleg kenyérillatot lehelő nyári tarlókat, nézelődtem
a tücsökzenés alkonyatokban, és próbálkoztam az olykor még harmattal sem szolgáló augusztusi hajnalokon. Életem legnagyobb bakját is sípra lőhettem volna, jó tíz esztendeje. A bérvadászatot – sem a kifejezést, sem annak
gyakorlatát – nem kedvelem túlságosan, nincs jó hatással az ember pénztárcájára sem, főleg ha többé-kevésbé ismerős helyen vadászik, mert bár azt mondják, hogy lőjön olyat, amilyet szeretne, de azért ez nem ilyen egyszerű…
Akkoriban a mezőörsi határban jó bakok termettek, ezért újdonsült cimborámmal, a fiatal hivatásos vadászszal
az ottani legelőt vettük célba. A nap magasan járt, amikor egy kis árok mellett, a fű takarásában megfújtam
a sípot, amire a szemben lévő erdőcskéből azonnal kiváltott egy bak. Messze volt nagyon, és aznap véletlenül
a keresőtávcsövet is otthon hagytam, ezért szépen feltettem a lőbotra a puskát, hogy a céltávcsőben megkeressem
a felénk közeledő őzet, addig pedig kísérőm az ő keresőtávcsövével jól megnézheti és elbírálhatja. Zoli azonban már látta, amit én még nem láthattam, ezért elcsukló hangon, súgva kérdezte, látván készülődésemet, hogy „Te ezt meg mered lőni?”, de akkor már a bak olyan közel ért, hogy a céltávcsőben is láthattam. Ekkora agancsú őzzel még életemben nem találkoztam. A fekete, majdnem párhuzamosan induló szárak között szinte nem lehetett átlátni, a szemág a bak füle hegyénél volt, és ott az agancsszár tett két kanyart, mint egy szabályosan, fémből kialakított csúzliágas, és a második kanyar után hosszan és fehéren meredt felfelé. Zoli közben kezembe
nyomta keresőtávcsövét és azon még az agancs hatalmas gyöngyeit is megnézhettem. Mekkora lehet? – kérdeztem, de kísérőm csak a fejét csóválta és azt mondta, hogy nagyon nagy, de ekkorát még ő sem látott, 500 gramm felett van, de inkább a 600 felé. A bak türelmesen viselte vívódásunkat, ott állt előttünk, jó 40 méterre.
– Nem tudom, neked mit mondott a fővadász, mekkorát lőhetek? – faggatóztam.
– Amilyen tetszik
A bak közben talán észrevett minket, elugrott, de úgy 80 méterre még egyszer keresztbe fordulva megállt.
Vállhoz szorítottam a puskát, megcéloztam és a céltávcsövön keresztül búcsúzóul még jól megnéztem, mintha
tudtam volna, hogy ez a bak sosem lesz az enyém. Este azután elrebegtük a történetet fővadász barátomnak, aki – mit is tehetett volna mást – azt mondta, hogy miért nem lőttük meg. Ezzel nagylelkűen utunkra bocsátott és engedélyt adott a csodabakra. Az üzekedés további részében már csak ezt a bakot kerestük, egyszer távolról láttuk is, de esélyünk meglőni már soha többé nem volt. A következő évben nem volt módom a csodabak nyomába eredni, azután pedig a területalakítások során az egész legelő másik jogosulthoz került.
Őzet hívni jó, és amikor az ember egy idő után már azt hiszi, hogy az őzhívás minden csínyját ismeri, akkor valaki
meghívja az Alföldre, ahol az üzekedés a végét járja és a cserkeléshez nem hasonlítható, ám ott bevett gyakorlatnak számító autós vadászatra viszik. A terület gyönyörű, mindenhol nyúl ugrál, fácánkakas tolla csillog, végeláthatatlan tarlók között kanyarog a poros dűlőút.
Már estébe hajlik a délután, amikor a falutól nem messze lévő tanyához fordulunk. Sanyi bácsival, a huncut öreg
vadőrrel ülünk a platón és tudom, valamit „félretett nekem” az öreg, nem csak egy bakot akarunk lőni, hanem azt,
amelyet nekem kinézett. Kétszer is elautózunk a tanya mellett, hátha felkel a magas fűből, de a keresett jószág ma
este másfelé jár. Tovább is állnánk, de egy vizenyős részen majdnem megsüllyed az autó, ezért visszafordulunk, és
ha már újra a romos tanya mellett haladunk, Sanyi bácsi meg sem állítva az autót, csak úgy menetből elkezd sípolni.
Vendégként nem mondok erre semmit, de kár is lenne bármit mondani, ugyanis a zörgő autóról hallatszó hívó hangra csodák csodájára felkel a bak. Írhatnám, hogy meglőni már egyszerű volt, de valójában csak a második lövésre sikerült, igaz, akkor már szépen,és a lenyugvó nap utolsó sugarai a vén bak keresztes agancsára esnek, amikor az utolsó falatot a szájába teszem és a töretet kalapomhoz tűzöm.
Amikor mindezt olvassa a nyájas olvasó, remélhetőleg mi már tényleg ott ülünk a Bicska-völgy fölött, és én arra
gondolok, hogy milyen jó lesz majd itt ülni újra, öt-hat év múlva a kicsi Illéssel, akinek majd mindent újra elmesélhetek, míg várjuk a sípra érkező szerelmes őzbakot. Elmondom majd neki, hogy tavasszal, kisgyerekként ide jártam a sapkámba ibolyát szedni, és pár száz méterre itt volt a szőlőnk, és több mint harminc éve – persze még nem puskával a kézben – itt, a völgy felett sípoltam be az első üzekedő őzbakot.0
A rövidszárú, szürke színű, szinte gyöngytelen agancsát mindmáig magam előtt látom; és nemcsak képzeletben,
mert a következő februárban a szőlők közt apámmal megtaláltuk az egyik elhullajtott szárát, amely máig
a vadászszobámat díszíti…
