Fogatlanul, inaszakadtan

2004. szeptember. Minden fogamat kihúzták, sajnos muszáj volt, cukorbetegségemből kifolyólag. Várom, hogy gyógyuljon az íny, nem kevés idő, mire rápróbálhatom a protézist. Kiköltöztem a vadászházba, hiszen fog nélkül is lehet vadászni. Otthon elláttak egy lábos tejbegrízzel (sosem szerettem) és egyéb pürésített munícióval.

Megpróbálom a gyógyulás idejét szarvasbika vadászatával kitölteni, no, nem fog nehezemre esni! A Szilvás sarkán álló stupper-lest ülöm már harmadik alkalommal. A stupperek, (ha valaki nem ismerné a kifejezést) mifelénk a nagy, összefüggő mezőgazdasági táblákat ketté szelő, bokrokkal, akácfákkal telepített keskeny szélvédő sávok, melyek adott esetben kilométer hosszan húzódnak. Jelen esetben a Szilvás sarkától a Radaházi-völgy északi vonaláig K-Ny irányban. A völgy felé nézek, mögöttem hatalmas kukoricás, jobb felől mellettem a völgy szélétől a kukoricáig energiafű-vetés adja a kilátást. Telihold van, már a harmadik éjszakát virrasztom a lesen, mögöttem disznók rajcsúroznak a kukoricában, párszor látok a távolban tarvadakat átváltani a kukoricásból a Szilvás náddal benőtt völgyébe, ami biztatást ad bika jelenlétére is a közelben, noha bőgést csak az első éjszaka hallottam. Már igen fáradt vagyok, nehezen viselem az éjszakázást. Nem akartam a kései mozgással zavarni a környéket, ezért ülök egész éj- jel, no meg a tapasztalás végett, így megtakarítom a hajnali kijövetel okozta zavarást. Gy. Laci barátom nálam hagyta Niva terepjáróját, ami nagy segítségemre volt a kinti mozgásban, most is itt parkol mögöttem, elrejtve a kukoricaszárak között.

Éjfél felé jár az idő. Szeptember 29-e van. Nem bírom már a harmadik napja tartó éjszakázást. Lemászom és elbattyogok a Nivához. Be- autózom a vadászházba, hiányzik egy kis ágyban alvás. Alig alszom, már csörög is az undok vekker, négy óra van. Friss kávé, és már lépek is ki a ház nyújtotta komfortból. Bizonyára kell valamennyi fanatizmus ahhoz, hogy elinduljon az ember olyankor, amikor a többség még az igazak álmát alussza, de a szenvedély felülírja a fáradtságot, hisz szinte minden fejben dől el. No, akikből ez hiányzik, azok mondják ilyenkor, hogy majd inkább máskor, vagy majd legközelebb, most nem kelek fel, mert esik az eső, fúj a szél stb… Beülök az autóba és elindulok, átvergődöm a sárral teli kátyúkon, mire kiérek a kukoricást átszelő útról a kassai földútra, megállok és betárazom a puskám, lekapcsolom az autó világítását, ne zavarjam az esetleg kint bóklászó vadat a fénnyel. Tökéletesen látni így is a magasan felettem álló holdvilágnál és a gyönge hajnali derengés adta világosságban. Lassan elérem a Szilvás északi óriás tölgyet, és rákanyarodom az energiafű táblára, megfelezve a távolságot a völgy alja és a kukoricás széle között. Alig ereszkedem le egy hajlatba úgy ötszáz méterre, amikor előttem a kukorica szélében, a dombtetőn, egy bikát pillantok meg, amint kilép a kukoricaszárak közül és megáll, körülnéz. Én is nyomban a fékre lépek, és a nyakamban lógó távcsővel veszem szem- ügyre. Azonnal látom, nyolcas villás, a mifelénk többségében csatangoló fiatal, négy kiló körüli; lőhető bika, fut át agyamon a felismerés. Az ajtó már nyitva, kezemben az anyósülésről felmarkolt fegyver, lépek ki az autóból, automatikusan tolom a lőszert a csőbe, a bika masszívan szemez velem, szerencsére oldalát mutatja, így már dörren is a lövés. Erős becsapódás, szinte reccsen a nyaktörő célzott találat, és úgy látom, omlik is össze a vad.

Azért mondom, hogy úgy látom, mert eközben periférikus látásom észleli az imént még mellettem álló autó mozgását. Arra kapom a fejem, és úgy is van: a Niva önállósítva magát, nyitott ajtóval és növekvő lendülettel tart a nádas felé. Persze, hisz mikor megláttam a szarvast, csak a motort állítottam le, üresbe tettem a sebváltót, és jobb lábammal a féket tartottam, azt már nem figyeltem, hogy a terep lejt a nádas felé, csak kiugrottam és lőttem. Sosem voltam jó futó, ezt az egyet ifjú öt- tusázó koromban sem szerettem, ezt állíthatom, de még mielőtt beszáguldott volna a kölcsönautó a nádba, utolértem és visszakormányoztam az energiatáblára, immár kézifékkel stabilizálva a domboldalon a járművet. Pillanatokon belül a fejét még mindig mozgató, nyakatörött bika mellett landoltam, és egy újabb lövéssel megváltva szenvedésétől, birtokba vehettem a nem várt szerencsével elejtett zsákmányt.

Úgy gondoltam, a javán túl vagyok mára, de nem így történt. Mint már annyiszor: ember tervez, Isten végez, s a vadászatra, ez mégannyira igaz. Szeptember 30. Hajnal fél öt van. Nekiállok, és kizsigerelem. A májjal tán még fog nélkül is elbírok, terelődik a pépekkel táplált testem okán az ételre a gondolatom. Fogom a zsigert, a gyomorral és a belekkel lebattyogok a nádba, hisz ott akarom kezeimet és a csizmákat is rendbe szedni. Visszatérve az autóhoz odatolatok a kizsigerelt bikához, leeresztem a vadszállító rácsot, készítek pár fotót, majd úgy gondoltam, ráemelem a vadat, és indulhat a leszállítás. Megpróbáltam először az elejét, majd a hátulját, nem bírtam, de önhittségemben nem törődtem bele a kudarcba, hogy nem bírok vele, és minél jobban nem győztem, annál makacsabbul próbálkoztam, mígnem éles, szinte tűrhetetlen fájdalom hasított jobb alkaromba, és egyidejűleg csattanás- szerű hangot hallottam, ami egy dunsztgumi szakadásához hasonlóan szólt. Egyik lábamról a másikra ugrálva ordítottam a fájdalomtól, mi- közben ép kezemmel tartottam izomszakadt jobb alkaromat. Miután kissé szűnt a fájdalom, azonnal eszembe jutott a helyes megoldás, amivel kezdenem kellett volna a műveletet, telefonálni a vadőrnek segítségért. Így már természetesen ez sem volt könnyű feladat, lévén hogy mobilom ellenkező oldali belső zsebemben lapult, ami a mellény trükkös levételével és a telefon kirázásával végül sikerült.

Miklósra jó egy órát vártam, ő vezetett Békáspusztáig, intézte a szarvas leadását, mérlegelését, hűtőkamrába akasztását, én csupán lógó karral és orral asszisztálhattam.

Visszatérve a vadászházhoz, Miklós saját autójába ült, és otthagyott. Ekkor szembesültem vele, hogy autót vezetni sem lesz könnyű dolog, főként sebességet váltani. Még a vadászház ajtaját bezárnom is körülményes volt használhatatlan karommal. Összecuccolva, kis időre el- búcsúztam Battyántól, hisz akármilyen szívósnak is gondolom magam, fogatlanul, szakadt ínnal nem sok kedvem volt már a nomád élethez. A hazaautózás is élmény” volt, de ilyen lepusztult állapotban nem volna örömöm a vadászatban. Igaz, egy hét elteltével már indultam volna újra a csodás battyáni őszbe, de beláttam, hogy még a puskát sem tudnám vállhoz emelni, meg eléggé kiszolgáltatott lennék vadászházi magányomban.

Kasznár-Kovács József