No, megjártam…
Gumicsizmára volt szükségem. Vadászkenyerem javát megettem, de ilyen alkalmatosságom még nem volt. Ifjú vadászéveimben több helyütt átlyukasztott, ócska cipőkben mászkáltam a vízben. Szárazon jártomban aztán minden lyukon fecskendett, szivárgott, bugyborékolt kifelé a cipőből a víz. Mire hazakerültem, száraz volt a lábam. Idők múlásával vízi vadászataimon mindig több lett a csónak, a ladik, és mindig kevesebb a vízben totyogás.
Igen ám, de most azt írták, hogy a tavakra okvetlenül gumicsizma kell. Ladiknak kevés, cipőnek sok a víz. A vadkácsa pedig szintén sok. Tehát iparkodjam.
Cserkészni kezdtem csizmára. A fővárosban. Nincs és nincs. Kifogyott. „Sok kellett a hölgyeknek!”- mondták. Elfogyott a C4H7, vagyis a gumi. Megindult a levelezés a tavak felé. Ott a kisvárosban akad elég, írták, hát csak közöljem a részleteket. Közöltem. Negyvenkettes. Széle hossza ennyi és ennyi. Rajz mellékelve.
Néhány nap múlva megjött a vízálló csizma. Teringettét! Nagyvenhatos! Gyorsan újabb rendelés. A másik is megjött rövidesen. Ráírva szép piros betűkkel a talpára: 43. Üsse kő! Jó lesz ez már két-három gyapjúharisnyával és valami betéttel. Úgy gondoltam, hogy a negyvenhatosnak pedig majd csak akad gazdája a gumiínséges időkben. Leszállított áron. Minek küldjem hát vissza?
A negyvenhatos azonban, bárkinek is kínáltam, senkinek sem kellett. Vadászcimborák hanyag kézlegyintéssel elintéztek. „Van már!” Kereskedők: „Nem használhatjuk!”
Mit tesz ilyenkor a kétségbeesett gumicsizmás? Jöjjenek a hirdetések! Bele az egész csizmát, úgy ahogy van, a vadászlapba! Szöveg: „46-os teljesen új gumicsizma 12 pengőért eladó. Dengelegi út 10. II. 4.” A fővárosból csodálatosképpen csak egyetlen jelentkező akadt, az is tüstént elszaladt, amint meglátta a 46-os szörnyeteget. Nem így a vidék.
Jöttek gyorsan a rendelések. Néhány nap alatt három is. Írták pedig a következőket:
„Tisztelt Dengelegi út 10. II. 4.! Van ugyan csizmám, de ez jó lesz az asszonynak ki-be járásra télen. Felajánlok érte egy db szuka vizsla-kölyköt, van belőle elég. X. Y. erdőőr.” stb.
„Nagyságos Uram! Kedves lapunk 12. számában hirdetett csizmára pályázom híres fajtacskó ellenében.” stb.
„T. Cím! Kérem a gumicsizmát, amennyiben tényleg új, utánvéttel elküldeni. Nagyság mellékes!” stb.
Elküldtem. A csizmától tehát megszabadultam, ha veszteség árán is. A másik két csereüzletest illőképpen megválaszoltam, minek várjanak hiába szegények.
Telt, múlt az idő, jöttek az esős őszi napok, és rendelések érkeztek ismét. Érthető, gondoltam, hiszen nagy a latyak.
A többségnek természetbeni ajánlatai voltak, mégpedig: szarvashívó, jó lesz a jövő esztendőre; vadászmenyét, vadászuhu, angóracica („süket, egyik szeme kék, másik sárga!”), majd ismét tacskó következett. Csak küldjem a csizmát. Valamennyit megválaszoltam, hiszen várják…
A tél is a nyakunkon volt már, sok hóval, olvadással, sárral, a karácsony meg gyorsan közeledett. Újabb kártyák érkeztek a postán.
Gergő Tóni (csak így: „Tóni”!) „vadőrző” írja a zalai messzeségből, hogy akkora itt mifelénk Göcsejben a sár, hogy az emeletes veréb (a gólya ottani neve!) orra sem látszanék ki ki belőle, ha itthon volna.” Éppen azért: „Az a gumicsizma megérne nekem egy kis rókát, kedves jószág és kani.”
Egy dunántúli szegény özvegyasszonyság is felkeresett soraival.
„Sógoromtól hallom a csizmát, és bevallom őszintén, tekintetes uram, hogy szegény özvegyasszony létemre is nagy lábon élek én. Jó lesz az nekem télen faaprításhoz hátul az udvarban. De hát mit is adjak érte? – töprengek sokat, mert pénzem bizony nincsen, de van két fiatal valódi harcos (harzi?) kanárim, egy pár a kettő, remekül fütyül persze a hímecske, ha egyszer rájön. Majd találok párját a nőcskéjének. Elküldeném zárt kalitkában, kibírná odáig az utat, nem nagy a hideg most, vagy pedig tavasszal, amikor már fütyül szépen a Hanzi. Mély tisztelettel özvegy Göröblei Ignácné.”
A jóasszony nemes egyszerűséggel írott levelét és csábító ajánlatát levélben köszöntem meg, hadd örüljön a figyelemnek…
Miután gumicsizmás levelezésem karácsonytáján már alaposan megszaporodott, magam is töprengésekbe merültem abban a tekintetben, hogy:,,Helyes és érdemes volt-e a csizma miatt annyit levelezni? A felmerült költségek nem borítják-e fel vadásztárcám évi mérlegének amúgy is ingatag egyensúlyát?” Igennel és nemmel feleltem. Igen. Helyes volt a levelezés, mert krisztustalan cselekedetnek minősítettem volna, ha a jó embereket vészes bizonytalanságban hagyom, és velük sértődöttségi viszonyba kerülök. A költségek pedig nem akkorák, hogy veszélyeztetnék stb. Igaz ugyan, hogy amikor összeadtam a negyvenhatossal felmerült költségeket, hirdetési díjat, a negyvenhármas szállítási költségét, a bélyeg-, papírköltségeket a válaszokra, hasonlóképpen az első napokban vadászismerősöknek küldött és felhevült állapotban írt csizmaajánlási leveleimet, már-már komolyabb aggodalmaim támadtak, és gonosz indulatokkal gondoltam a túladott negyvenhatosra. De mit tehettem volna egyebet? Újabb hirdetés, hogy „elkelt”, ismét költséget okozott volna. Az a gondolat is eszembe tolakodott, hogy milyen remek állatseregletem lehetne már, ha néhány pár negyvenhatosom lett volna!…
Eljött a tavasz. Március vége felé járt az idő, húztak a szalonkák szorgalmasan a szép zalai erdőkben, nem is nagyon messze attól a tájtól, ahol Gergő Tóni emeletes verebeinek csőre sem látszana ki a sárból. Gumicsizmában jártam ott a meleg forrásos tocsogókat, amelyeket úgy szeretnek a hosszú csőrű vándorok. Amikor hazakerültem a messzi déli világból, ahol már erős rügyeket hánytak a fák, a távolabbról ködös, halványlilába játszó sok-sok kanadai nyár, a mocsártölgy meg a többi, hát itthon rendes szépírással írott kártya várakozott reám. Hivatkozással a régi hirdetésre, a csizmát kérték.
Válasz: „Szíves érdeklődésére értesítem, hogy a gumicsizmától már a múlt év nyarán megszabadultam!”
Tanulság mindeneknek: hasonló kárhozatos esetben a meg nem felelő gumicsizmát a feladó címére haladéktalanul vissza kell küldeni! Haladéktalanul?
Tüstént! Postafordultával!!
