Február hó 1-jén rendkívül érdekes s a maga nemében páratlan vadkankoponya került a poprádi múzeum őréhez, Danhauser Rezsőhöz.
Méreteinél, valamint érdekes növésénél fogva feltűnő az alsó bal agyar. Hossza 23 centiméter, s teljes félkörben annyira hátragörbült, hogy a hegye a szem alatt átvágta a bőrt, s az izomzatban, közvetlenül a koponyacsont előtt, megakadt. A vadkan száját csupán egy centiméternyire sikerült kinyitni, mert a sarló alakban hátragörbülő agyar koponyán megakadva akadályozta a további kísérletezést.
A szegény remete körülbelül két éven át járhatott-kelhetett e szokatlan szájkosárral. Erre enged legalábbis következtetni az, hogy az agyar által a bőrbe vágott seb szélei teljesen behegedtek. Kevés ennivalóját az ormány alatt jobb oldalt szedte be, s itt az összes metszőfogak a táplálék erőszakos betolása által teljesen lekoptak.
Miután a hatalmas állat száját az akadályozó agyar miatt nem volt képes kellően kinyitni, néhány hónapon belül bizonyára éhen pusztult volna el.
Az abnormális agyar fejlődésének magyarázata egyszerű. Az alsó agyar belső s a felső agyar külső oldalának kölcsönös súrlódása folytán a fogak kopnak. E vadkan fogazatából hiányzik azonban a felső bal agyar. A fogak kölcsönös súrlódása e hiány miatt ki volt zárva, annak következtében fejlődött ki az alsó agyar abnormálisan.
A hatalmas kan a szepesi püspökség egyik pagonyában került terítékre. Súlya egy métermázsa volt.
A múlt ősszel öcsémmel az anhalt-dessaui herceg sárosi uradalmában vadászgattunk. Smatera Alfréd lukói erdőmester meghívott vaddisznóvadászatra, s egyúttal fölkért, hogy a pompás vaddisznós kopómat, a Vigyázz-t is hozzam magammal. Keserves éjjeli utazás után a kitűzött nap hajnalán pontosan megjelentünk. Bár a hosszú s komisz utazás kimerítette a kutyámat, a derék állat egész nap s egyedül pompásan dolgozott. Sok vaddisznó került hajtásba, lövés azonban nem esett.
Vacsora közben az erdőmester többek között ezt az érdekes történetet mondotta el:
-Tizenkét évvel ezelőtt mint gróf Kinszky Zdenko főerdésze a galíciai Stry községben laktam.
Egy nyári estén pásztorfiúk kis hiúzkölyköt hoztak lakásomba. Mikor a havasokból hazamenőben voltak, az egyik vágás szélén kutya nagyságú sárga állatot láttak fölugrani, amely a magas fűben hirtelenül eltűnt. Csupa kíváncsiságból elmentek a helyet megnézni, s akkor az egyik széldöntvény alatt két hiúzkölyköt pillantottak meg.
Az egyik nyafogó s köpködő apróságot élve elfogták, a másikat dulakodás közben agyonnyomták.
Az esetet bejelentettem a grófnak, kitől azt a választ kaptam, hogy neveljem föl a kis zsiványt, ő majd elajándékozza valamelyik ismerősének. Teljes három éven keresztül nálam volt a bestia.
Eleinte vad s megközelíthetetlen volt, de későbben annyira megszelídült, hogy a szakácsnőt, aki ápolta s gondozta, lépten-nyomon hűségesen követte, akárcsak egy kutya. Éjjel a fészerben hált; azonban az asszony parancsom ellenére télen keresztül a szobájába vitte, s vele egy ágyban aludt. Napközben az udvaron sétálgatott, olykor a padláson keresztül fölmászott a háztetőre, s ott sütkérezett. Hívásra mindég előjött. Nyaranta a szomszédos rozsmezőkre is ellátogatott, messzebbre nem merészkedett. Gyakran az éjszakát is a szabadban töltötte, de reggel mindig pontosan visszajött. A szárnyas vadban, két libát kivéve, nem tett kárt, s három éven keresztül teljesen úgy viselkedett, mint a házi macska.
Olykor-olykor jókedvében dorombolt is.
A sötét szobában csak a rémesen villogó zöld szeme árulta el jelenlétét.
A megszelídült hiúznak sok bámulója akadt, s kíváncsi érdeklődők idegen országokból jöttek megbámulni az érdekes bestiát. Különösen sok porosz fordult meg nálam. Féltem azonban mindig, hogy kitör belőle az alattomos vadság, s mert a gróf nem tartott rá igényt, 100 forintért eladtam a lembergi állatsereglet tulajdonosának.
A hiúz azonban hetednapra elpusztult ketrecében; úgy látszik, hogy az élvezett szabadság utáni vágy ölte meg…
Ennyi az idézett elbeszélésből.
Öreg úriembertől hallottam e történetet, aki szavahihetőségének igazolására magas állású hivatalnokokra hivatkozott.
Szinte hihetetlenül hangzik e két szó: szelídített hiúz, hiszen a vérengző bestia megtörhetetlen vadsága közismert. Föltehető ezek után az eshetőség, hogy a hiúz makacs vadsága megtörhető ugyan, s hogy az ember közelében talán többé-kevésbé megszelídül, ha kiskorától fogva fogságban van.
Azonban alig hiszem, hogy ily kísérletezésekkel valaki megpróbálkozna, mert egyrészt hiúzkölykökre szert tenni szinte lehetetlen, másrészt kérdem: ki tűrne meg a házában egy vérengző természetéről ismeretes s alattomos macskát?…
Azt hiszem, senki sem…
***
A nevezett erdőmestertől egy másik történetet is hallottam:
-Galíciából Szolyvára, a gróf Schönborn Ervin-féle hitbizományi birtokra kerültem főerdésznek.
Egy alkalommal favágók két medvebocsot fogtak. Mind a kettőt fölneveltem; későbben azonban elajándékoztam az egyiket.
A kis mackót az egyik erdőőr gondozta, etette, s a kis talpas valóságos majomszeretettel csüggött ápolóján.
Kétéves korában lőttem agyon.
Ugyanis az történt, hogy az erdészlak előtt folyó patak túlsó partján összeverekedett az erdőőr a házsártos feleségével. Az asszony erősebb volt, s legyűrte becsípett férjét.
Egyszerre honnan, honnan nem, előkerült a mackó, s a dühöngő asszonyra támadt. A férfi föltápászkodott a földről, s az egyik kerítése támaszkodva nézte a küzdelmet. A medve földre teperte s alaposan helybenhagyta az asszonyt, úgy, hogy karja s arca csupa seb volt. A jajgatásra előcsődült a fél falu.
Az egyik esküdt tisztességes távolságból rákiáltott a röhögő erdőőrre, miért nem védi meg a feleségét. A vén kujon ravasz mosollyal azt felelte:
-Csak üsse még egy keveset! Úgysem birok a vén boszorkánnyal.
Az asszony közben elájult. Mikor férje ezt meglátta, előjött, s nevén szólítva a mackót, ketrecébe vezette, s elzárta.
Ott lőttem agyon…
Leírtam a történetét.
Egy vadállat részéről az az öntudatos eljárás, hogy ápolójának segítségére siet, mikor kiáltozó hangját hallja, s alaposan elveri a felülkerekedett asszonyt – mikor pedig gondozója szólítja, hűségesen engedelmeskedik, s követi, anélkül, hogy más embert bántana, nem- csak ragaszkodásra, de bizonyos fokú intelligenciára enged következtetni.
